Ennek ellenére fontos halunk a mocsári bobály, vagy népies nevein békahal, bobálik, ebhal, ebihal, kiskutyahal, kutyahal, peczehal, petehal, pócz, póczhal, ribahal, rucahal, ugyanis
Reliktum, vagyis maradványfaj, amely ezen a tájékon a korábbi földtörténeti korokban igen elterjedt volt, mára azonban csak szigetszerű foltokban él, endemikusnak pedig azért mondjuk, mert
a Kárpát-medencében alakult ki bennszülött és őshonos hal, amely napjainkban is kizárólag a Duna vízrendszerében fordul elő.
A faj elszigetelt, mondhatni misztikus eredetér és fejlődését jól jellemzi, hogy legközelebbi „rokonait” Észak-Amerikában találjuk.
A lápi póc különleges kis halfaj. A páros úszóinak minden sugarát, mint egy kutya, külön tudja mozgatni, és a hátúszójának az utolsó harmadát is képes hullámszerűen mozgatni. Olyan, mint egy hajócsavar: fejjel felfelé vagy lefelé, 75 fokos szögben, tehát közel függőlegesen is lebeg a vízben, miközben csak mellúszója mozog lassan és hátúszójának utolsó sugarai végeznek rezgő, hullámzó mozgást. Ősi jellegét mutatja, hogy a fejének egy része is pikkelyekkel borított és nincs oldalvonala sem.
A szaporodása is eltér a megszokottól: a nőstény kezdeményezi az ívást, csekély számú ikráját a saját maga által az aljzatba ásott mélyedésbe rakja, és kikelésig őrzi. Az ívás jellemzően április-májusra tehető, de az aktuális környezeti viszonyok (pl. vízhőmérséklet) erősen befolyásolhatják annak kezdetét, és hosszát is.
A lápi póc úgynevezett Natura 2000 jelölőfaj is.
A környezetre való érzékenysége miatt szinte azonnal jelzi, ha az élőhelyén negatív változások történtek akár a környezet állapotában, akár az állatállományt tekintve. Például a vízszabályozások miatt a 19. században erősen lecsökkent az állományuk mindkét fő elterjedési területükön, az Alföldön és a Kisalföldön is, manapság pedig az egyik inváziós halfaj, az amurgéb megjelenését is jelzi az eltűnése.
Pedig a folyamszabályozások előtt lápi pócból annyi volt, hogy a szegény nép élelmiszernek is vásárolta, máshol trágyázásra és takarmánynak használták. Herman Ottó A magyar halászat (1887) című könyvében így ír:
