Mekkora beavatkozást jelent vajon, ha idegenhonos zöldségek termesztésébe kezdünk?
Ha kertészkedőként a ház körül szeretnénk megőrizni a tájegységre jellemző flórát, akkor ragaszkodnunk kell a tájfajták termesztéséhez, a saját magfogáshoz, ezzel tartva biztonságban a tájfajták fennmaradását.
Jól tudjuk, hogy legtöbb eddig termesztett fajunk öntözés nélkül nem él meg: néhányleveles állapotban megreked a padlizsán fejlődése, keserű lesz a patisszon és gubacsméretű a paprika. Több kertészkedőt ismerek, akik belefáradtak az évek óta tartó szélmalomharcba, és az idén kijelentették: nem csinálják tovább, ezután piacra járnak majd, és bevásárlóközpontokban vásárolnak friss fogyasztásra zöldséget. Annak a megvitatásába most nem mennék bele, hogy a külföldről szállított vízízű paradicsom vegyszertartalma mennyi, és milyen hatással van a szervezetünkre.
De vajon az a helyes megoldás, hogy befejezzük az egészet? Ezzel csak szaporodik a felhagyott kertek száma, növekszik az elsivatagosodás esélye.
Egy puszta tarackot termő kertbe még szívesen látott vendégeink, a madarak sem térnek vissza.
Ezen a ponton merül fel a kérdés, hogy mit érhetünk el, ha megszokott, érzékeny növényeink helyett más, melegebb égtájak zöldségeit vonjuk termesztésbe. Gazdasági hasznunk biztosan lesz, ha nyitottak vagyunk, és nem ódzkodunk új ízek kipróbálásától. Kertünk zöldfelületét is fenntartjuk ezzel, de milyen hatással lesz ez vajon az ökoszisztémára? Az mindenképpen csak hosszú távon derül ki, azonban ha a múltunkba tekintünk, jó és rossz kimenetelre is találunk példát.
Gondoljunk csak a burgonyára, amely európai pályafutását dísznövényként kezdte, majd rövid idő alatt vált étkezésünk alappillérévé. 
De bármelyik oldalra sorakoztathatunk még szép számmal példákat.
Bevallom, ezen a ponton el is akad a gondolatmenetem: nem tudom megjósolni, mely növények lesznek azok, amelyek más éghajlatról származva ugyan, de hazánkban is sikerrel termeszthetők károkozás nélkül, ugyanakkor élelmezési gondjainkat jelentősen csökkentik. Minden esetre a teljesség igénye nélkül mutatok néhány fajt, mely alkalmasnak látszik kiskertjeinkben való termesztésre.
Az okra Észak- Afrikában évezredek óra termesztett lágyszárú, a mályvafélék családjába tartozó növény. Hőigénye hatalmas, de az öntözést meghálálja. Zárt magtokját fogyasztjuk, jól beilleszthető lecsóba, zöldséges köretekbe, de rántva, önállóan is fogyasztható.
A csicseriborsó Kis-Ázsiából származó, pillangósvirágú növény. Termesztése megegyezik a veteménybab termesztésével, de a szárazságot jobban tűri.
Íze semleges, bármit készíthetünk belőle, amit babból vagy borsóból főznénk. A vegán és vegetáriánus konyha jól ismert alapanyaga.
Ázsiai eredetű, ott nagyon elterjedt, a káposztafélék közé tartozó növény a tatsoi. Elsősorban zöld- salátának termesztik, de használhatjuk spenótként is. A hideget is jól tűri, ezért korán vethető, néhány hét alatt levélrózsát hoz, melyet szüretelhetünk is. Tenyészideje rövid: 30-65 nap alatt leterem, ezért remek elővetemény. Másodvetésben, akár szeptember végén is vethető, így késő őszig megoldott a friss zöld a szendvicsbe.
Rövid tenyészidejű káposztaféle, maximum 70 nap alatt szedhető, így szakaszosan is vethető. Ez sem kifejezetten fejesedik, fogyaszthatjuk salátaként, de levesben és körteként is tökéletes.
A mizuna is ázsiai eredetű, a káposztafélék családját erősítő, Japánban közkedvelt salátaféle. Íze karakteres, csípős, borsos. Tenyészideje nagyon rövid, szakaszosan vethető, a keléstől számított 30. nap már szüretelhető.
Szintén Ázsiai eredetű, egynyári káposztaféle a komatsuna. A meleget ugyan nem tűri, de rövid tenyészideje miatt kora tavasszal és ősszel egyaránt vethető.
Fiatal levelei sokféleképpen elkészíthetők. Magszárhozás után azonban keserűvé válik.
A porcsinfélék családjába tartozó nemesített zöldségnövény a salátaporcsin. Felálló szárán 2-3 centiméteres levélkéket hoz. Remek alapanyaga friss salátáknak, de főzelékként is elkészíthető. A hőséget és szárazságot jól tűri. Hátránya viszont, hogy könnyen kereszteződik a nálunk gyomként ismert kövér porcsinnal.
