Latin neve Garrulus glandarius, vagyis tükörfordítás szerint csacsogó makkgyártó, ami zajos, már-már rikácsoló hangadása mellett makkgyűjtő, makkevő szokásáról árulkodik. Ebből adódóan el is jutunk a tölgyfajokhoz fűződő kapcsolatához, ezáltal az erdészek munkájához.

A szajkó magterjesztő tevékenysége régóta ismert, Chernel István már 1899-ben megjelent Magyarország madarai című könyvében is írt erről. Elsősorban a kocsányos tölgy és a kocsánytalan tölgy makkját gyűjtik, ezáltal terjesztik, de ezeknek hiányában elrejtik többek közt a bükkmakkot, diót, mogyorót, csertölgy makkot is. Természetesen más madárfajok is szállítanak (terjesztenek magokat), de mivel a szajkók által preferált magok meglehetősen nagyok és nehezek, így az ő közreműködésük kimondottan fontos ezeknek a szaporítóképleteknek a nagy távolságokra történő szállításában.

Tevékenysége nyomán tehát olyan területekre is eljutnak ezek a makkok, ahol egyébként nincsenek tölgyesek a közelben.

A szajkók általában szeptembertől november közepéig tartó időszakban, de az időjárástól függően akár még januárig is végzik ezt a tevékenységüket. Ez idő alatt egy madár akár 4500-11000 makkot is képes széthordani. Elsősorban a fák tetejéről gyűjtenek, ahol sokkal több egészséges makkot találnak, mint a már földre lehullottakból, amelyekben lehet megtalálhatók a patogén talajlakó gombák.

A begyűjtött makkokat egymástól 0,5-15 m távolságra dugják el, általában szemenként.A makkokat természetes mélyedésekben helyezik el, vagy ha ilyen nem áll rendelkezésre, akkor csőrükkel készítenek rejtekhelyet, amit aztán a makkok eldugása után egy kis földdel és avarral takarnak be.

Német szakirodalomban található olyan felvetés, hogy a szajkó nem is felejti el, hova rejtette a makkokat, hanem szándékosan teszi ezt, ugyanis a fiókanevelési időszakban igen fontos a tölgysziklevéllel történő etetés.