Ausztráliáról sokaknak először a koala, a kenguru vagy éppen a Sydney-i Operaház jut az eszébe. Pedig a kontinensnyi ország ezernyi más érdekességet is rejt. Például végeláthatatlan legelőket, és ezzel együtt a magyar ember számára egy kicsit szokatlan állattenyésztést.
A Nagy-Vízválasztó-hegység alacsonyabb területei, és a még csapadékhoz jutó fás szavanna is beváltotta a hozzáfűzött reményeket – csak éppen a fákat ki kellett vágni, ami megváltoztatta a terület ökológiáját. Sok endemikus állatfaj élettere zsugorodott össze, míg mások kipusztultak. Voltak azonban nyertesek is, mégpedig a nagyobb testű kenguruk. Mivel ők is legelnek, illetve a haszonállatoknak fúrt kutakból inni is tudnak, néhol igencsak elszaporodtak. Ez persze magával hozta azt is, hogy nagyüzemi módon vadászni kezdtek rájuk (az efféle kenguruvadászatot „aratásnak” nevezik), egyfelől, hogy ne legeljék le a birkák és szarvasmarhák elől a füvet (valljuk be, a végeláthatatlan mezőn jutna nekik is fű, tehát ez mondvacsinált indok), másfelől a kenguruhúst meg lehet enni, örömmel fogadják a világ előkelő éttermeiben és kutyakonzerv-alapanyag is. A bőrét pedig megveszik a turisták. Az erszényes farkas ellen az országhoz tartozó Tasmánia birkatenyésztői indítottak háborút, olyannyira, hogy ezt a roppant érdekes, és tegyük hozzá a juhokra csaknem veszélytelen(!) erszényest sikerült teljesen kipusztítani.
| Endemikus állatfaj Olyan bennszülött élőlény, amely elszigetelten, csak bizonyos területen tenyészik. Elterjedési területe rendszerint valamilyen különös természeti földrajzi tényezővel jellemezhető és feltételezik, hogy ott is keletkezett. Vagyis őshonos, és máshol nem található meg. |
Ökológiai bomba
És robbant az ökológiai bomba is; ám azt, hogy nem szólt nagyobbat, egy magyar entomológusnak (rovartannal foglalkozó kutató) köszönhetjük. Történt ugyanis, hogy tönkrementek az ausztrál legelők, mivel a háziállatok ürülékét egyetlen helyi ganajtúró bogár sem dolgozta fel. Nem így a legyek, őket nem zavarta az addig nem ismert koszt, remekül szaporodtak, és elleptek mindent és mindenkit. Tehát szükség volt olyan ganajtúró bogarakra, amelyek visszavezetik a háziállatok ürülékét a természetes körforgásba.
Az ausztrál állattenyésztés a birkákkal érte el a fénykorát, még a múlt század első felében. Merinó juhokat hozattak, jól tudván, hogy mennyire igénytelen fajta és mennyi gyapjút nyerhetnek tőle. Hamarosan Ausztrália lett a világ elsőszámú gyapjútermelő országa. Persze ehhez sokat kellett tenni. Európai ember számára elképzelhetetlenül hosszú kerítésekkel szabdalták fel a több ezer, tízezer hektáros farmokat. A kerítéskészítők és -javítók ma is megbecsült szakmát képviselnek. Sok helyen kutakat is kellett fúrni, amennyire lehetett, ki kellett irtani a dingókat, kordában kellett tartani a betelepített rókákat, és a valóban minden legelőt tarrá rágó üregi nyulakat. Az őshonos ékfarkú sasok is áldozatul estek az irtóhadjáratnak, pedig ők ártatlanok, még egy bárányt sem képesek zsákmányul ejteni. A birkatenyésztés kitermelte az ország egyik legjobban fizetett, de egyúttal legkeményebb állását – a birkanyírókét. Ők hallatlan rutinnal, kutyáik segítségével – melyek gyakran a szorosan összeterelt birkák hátán végzik a dolgukat – birkanyíró hodályokban, szinte kibírhatatlan hőségben végzik a munkájukat.
ElvadulvaAusztráliába még jó néhány háziállatfajt behoztak. Ilyen például a sertés, amelynek a húsát nemigen eszik. Ám mégsem ritka a kontinensen, mert elvadult kondái – amelyek külsőre inkább a vaddisznóra hasonlítanak – oly nagy számban élnek a kontinensen, hogy még helikopterrel is vadásznak rájuk. Az elvadult házisertés egyébként, az európai vaddisznótól eltérően veszélyt jelent az emberre, gyakran támad. A másik elvadult állat, amely komoly galibát okoz a kontinens ökoszisztémájában, a kecske. Nagy számban fordul elő, igénytelen és szívós, szinte mindent megeszik. Találkozhatunk elvadult lovakkal és szamarakkal is, de az igazán meglepő látvány az ausztrál sivatagban lépdelő, elvadult egypúpú teve. 1840 és 1907 között több ezer tevét hoztak Ausztráliába, főleg Afganisztánból és Indiából, igavonókként, teherszállítókként és hátas teveként használták őket. 1920-ban már 20 000-re becsülték a számukat, ám a gépkocsik elterjedésével a tevék iránti kereslet megcsappant, lévén a munkájukra már A házi macska igazi csapást jelentett az őshonos ausztrál faunára. Több millió elvadult macska pusztítja ma is az ország páratlan természeti kincseinek számító kis testű erszényeseket, melyek közül nem egyet a puha léptű vadászok juttattak a kipusztulás szélére. A természetvédők szeretnék drasztikusan csökkenteni a macskák számát, míg nagyon sok állatvédő éppen a macskáknak drukkol. |
nem volt szükség. Tulajdonosaik ekkor a legegyszerűbb megoldást választották, szabadon bocsátották az állatokat, melyek remek életfeltételeket találtak az ausztrál sivatagban.
Birka helyett szarvasmarha
Még mindig sok a birka Ausztráliában, de ez már csak töredéke az egykori állománynak. Az történt ugyanis, hogy az 1980-as évektől visszaesett a gyapjú iránti igény. A feltörekvő, bár a környezetre káros műanyag lassan, de biztosan kezdte kiváltani.
Persze, még ma is akad bőven birka, ám a legelők kihasználtságához mégis kevesen vannak. Más, nagyobb hasznot hozó állatok után kellett nézni, így a legelőket hamarosan megszállták a szarvasmarhák. Magam is tapasztaltam, hogy e marhák szinte szabadon
élnek, és a szabad ég alatt hozzák világra a borjaikat is. A tehenek, persze, nem hagyják magukat megfejni, lévén ők mégiscsak húsmarhák. Ebből következik, hogy a farmerek többsége is a szupermarketből veszi a tejet.
Ám egyszer minden jónak vége szakad; jön a vágóhíd, amely a rendkívül szigorú ausztrál törvények miatt a lehető leghumánusabb. Az odaszállításnál meghatározzák az etetés és az itatás sűrűségét és mennyiségét, semmiképpen sem szabad az állatoknak fájdalmat okozni, és maguk a vágóhidak is példásan működnek. S mindezt még ellenőrzik is!
Ám mivel az ausztrál szarvasmarhák zöme nem a helyi tányérokba kerül, a szállítást csak a határig lehet nyomon követni, azt, hogy mi történik a továbbiakban a hajókon összezsúfolt, Indonéziába vagy éppen az arab országokba induló marhákkal, már nem tudni. Indonéziába, az olcsóbb szállítás miatt, inkább csak borjakat visznek, amelyeket ott nevelnek fel, persze saját állatvédelmi értelmezésük szerint. Az arab országokban pedig vallási oka is lehet annak, hogy élő állatot, és nem feldolgozott húst importálnak. A Korán szerint az igaz hívő csak olyan húst ehet, melynek rituális módon mohamedán metszette át a torkát.
