Ebben az első időszakban a gyerek segítsége minket még inkább hátráltat. Mégis fontos, hogy valódi feladatokat bízzunk rá. A gyerek elég értelmes ahhoz, hogy felfogja, mi az igazi segítség. Ne szúrjuk ki a szemét egy „Te állj itt szépen, és nézd az állatkákat, amíg én dolgozom!” félrebeszéléssel. Ha sietünk, akkor menjünk ki egyedül a jószágokhoz. Ha ráérünk, és úgy érezzük, tudunk pozitívan, támogatóan együtt dolgozni velük, csak akkor vigyük őket is.
Nálunk a gyerekek már valóban tudnak segíteni. Gyorsabban elkapják a kiszökött tyúkokat, mint én. Látni kéne azt a vadászatot! Bekerítik a zsákmányt, rávetik magukat, elkapják a farkát, magukhoz rántják, és már dobják is át a kerítésen a szökevényeket. Egyébként bármit levadásznak, kiscsirkétől a baknyúlon át a kecskéig. Kacsát, tyúkot, ha be kell hajtani az ólba, mindketten megteszik. Lányunkra precízebb munkákat is lehet bízni. Ha sérülést kell kezelnem, meg tudja tartani nekem az aprójószágot. Már tud önállóan fejni, persze még csak kisebb mennyiségeket. Nagyon büszke magára (lehet is). Közben az öccse távol tartja a fejéshez odaszemtelenkedő gödölyénket. Fiam imádja slaggal, kannával feltölteni az itatókat.
És a piszkos munka?
Az egyik kényes kérdés számomra az volt, hogyan, mennyire legyenek jelen a gyerekek a vágásnál, feldolgozásnál. Ők jönni akartak, az apjuk vállat vont, édesanyám ellenezte az egészet, mondván, hogy rémálmaik lesznek tőle. Így kezdetben a levágásnál nem voltak jelen, de pucolásnál, bontásnál igen. Pucolásnál még sajnálják az állatot, mondogatták, hogy „Szegény kakas/nyúl, élhettél még volna!”. Ilyenkor őszintén elmondom, hogy én se szeretem levágni az állatot, de jó élete volt, sokáig nem fájt neki, nem lehet tíz kakasunk, mert agyonvernék egymást és a tyúkokat stb. A bontást kiskoruktól nagyon élvezték, lelkesen kiabálva ismerték fel a kakas heréjét, máját, és versengtek, ki pakolja a fazékba. Mostanra megnéztek már néhány vágást is, és maguk döntik el, jönni akarnak, vagy sem. Fiam inkább elmarad, lányom szívesen segít, pucol, bont, félig már önállóan. Jó ötletekkel is segít, ő jött rá, hogy szükség esetén (külső élősködők a bőrben, időhiány) a leforrázott fiatal kakasok néhány mozdulattal akár nyúzhatók is.
De nemrég a fiam olyan lelkesen jelentkezett a tyúkóltakarításnál, hogy nem volt szívem elzavarni. Inkább mutattam neki néhány mesterfogást. A lapát kétszer akkora, mint a gyerek, de ő csak rakta a trágyát kis vödrébe, hordta ki a ganédombra. Ragyogott a boldogságtól, hogy képes volt megcsinálni. Lányom közben irigykedett egy sort, hogy ő kimaradt a munkából, aztán nekiállt összehúzkodni a hulladékot a tyúkudvarban. Szerszám nélkül maradtam. Egy pillanatra csak álltam, és néztem őket. Amikor végeztünk, persze tetőtől talpig át kellett csutakolni mindkettőt, de olyan büszkék voltak magukra, és én is rájuk. Ezt is megértük: családi gazdaságunkban mindenféle feladaton közösen dolgoztunk.
Sérülések, veszteségek
A sérüléseket már érintettük Kacki kakas kapcsán. Előfordult az is, hogy a kutya lökte föl a nagyokat, vagy ijesztett rá a kicsire, nyúl, macska kapott oda nekik. Ilyen esetben szerintem fontos, hogy ne akarjuk elnyomni a gyerek természetes reakcióját. Ha sír, mert fáj neki valami, vagy megijedt, az teljesen rendben van. Ha rákiáltunk, vagy lekezelően beszélünk vele, gyávának nevezzük, szerintem nagyon káros. Tanulja csak meg felismerni, kifejezni, ha valami nincs rendben! Mutassunk együttérzést, segítsük, hogy azonosítsa, mit érez éppen. Kisgyerekeknél ez sem egyértelmű. Félek, haragszom, fáj…
Világítsuk meg a másik szereplő, az állat nézőpontját is (megijedt, tyúkjait védte, játékra akart hívni stb.). Ha a gyerek megérti az állat motivációit, megfigyeli viselkedését, jelzéseit, könnyebben kerüli majd el a későbbi baleseteket. Ha ügyesen járunk el, egy baleset nem traumaként rögzül a gyerekben, hanem leküzdendő, majd megoldott feladatként, ami a kompetenciaérzését növeli.
És mi a helyzet akkor, ha a gyerek okoz kárt? Háromévesen a fiam szerette hurcolgatni a növendéknyulakat az udvarban. Sajnos gyakran óvatlan volt, lóbálta, csúszdára hurcolta azokat. Ezt pedig elnézni nem szabad. Így sokat veszekedtünk, időről időre el is tiltottam a nyulaktól. Később mindig újra próbálkoztunk. Egy alkalommal az egyik nyúl kiáltott egyet, és a hátsó felére lebénult. A sárga földig lehordtam a gyereket, és elzavartam. Aztán alaposan megvizsgáltam az állatot, és feltűnt, hogy mennyivel gyengébb, soványabb az alomtestvéreinél. Ekkor már eszembe jutott, hogy volt ilyen béna nyulunk korábban is, és hogy az állapotát parazita okozta. Valószínűtlennek tűnt az is, hogy a gyerek el tudta volna törni az állat gerincét, hiszen láttam az esetet, óvatlanul tartotta, de nem tekergette erővel. Valószínűbb, hogy a meglévő betegséget erősítette fel a stressz. Lehiggadtam, megbeszéltem a fiúval, hogy segítsen ápolni a nyulat, hordjon neki friss növényeket, hátha meggyógyul. Még gyógyszert is szereztem, főleg azért, hogy ne maradjon rossz élmény a fiamnak. A nyúl végül elpusztult, a gyerek segített elföldelni.
És a legfontosabb: vállaljuk a saját felelősségünket gyerekünk sérülésében, vagy kártételében! Gondoljuk át, hol hibáztunk. Következő alkalommal pedig csináljuk okosabban.
Az első saját jószág
Megint a „mikor” a nagy kérdés. A válasz attól függ, hogy a szülőnek mennyire fontos az, hogy a gyereknek saját állata legyen. Szerintem, ha megvárjuk, mikor tizenévesen már tényleg egyedül, felelősségteljesen tud gondoskodni egy állatról, akkor nekünk, szülőknek kevesebb munkánk lesz. De egy csomó jó élménytől és gyakorlási lehetőségtől fosztjuk meg a gyereket és magunkat is. Egy négy-ötéves gyerek lehet jó gazda, csak sokszor kell figyelmeztetni a napi rutintevékenységekre is – vagy akár elvégezni helyette, ha úgy alakul.
De ne várjuk tőle ezt el! Egy ekkora gyereknek nagy öröm az önállóság, de az is, ha a szülővel közösen végezheti a munkát. Figyelni kell a jelzéseit, rugalmasnak kell lenni.
Nekünk a fürjek nem jöttek be, túl sok munkát igényeltek a részemről. Megbeszéltük a gyerekekkel, együtt eladtuk őket. A fürjekért kapott szalonnát lelkesen ették. Kopasznyakú törpetyúktojásokat keltettünk, a kikelt csibéket neveltük a fürjek helyett, közösen. Mikor megnőttek, az egyik létszámon fölüli kiskakast eladtuk, a pénzen chabo tyúkcsibéket vettünk (kevés volt a tyúk).
Meg vagyok elégedve a gondoskodásukkal. Ugyan ritkán jut maguktól eszükbe kiengedni, bezárni azokat, de ha már szóltam, szépen megetetnek, -itatnak. Nem ellenőrzöm őket, de ha napközben arra járok, hibát veszek észre, például egy elmaradt itatást, szólok. Este, ha programjuk van, nem rángatom őket haza, hogy zárják be a tyúkokat, megcsinálom helyettük a pont félpercnyi munkát. Viszont ha nyavalyognak, hogy nincs kedvük, mikor idejük volna, csak annyit mondok, hogy nekem nem kellenek ezek a törpetyúkok. Ha nekik igen, akkor gondoskodjanak róluk. Ekkor többnyire már pattannak is. A legmeghatóbb az volt, mikor egy esti bezárásnál dörögni kezdett az ég. Távol volt még a vihar, de lányunk bekéredzkedett, fél a dörgéstől. Persze, mondtam, hogy menjen csak. Mikor már zuhogó esőben futottam befelé, és útközben beléptem a törpetyúkokhoz, láttam, hogy lányunk bezárta őket menekültében… Dagadtam a büszkeségtől, és nagyon megdicsértem.
Kislányunk nem akarta levágni a megmaradt két törpekakasból a fölöslegeset. Megkértem, hogy érveljen. Lelkesen sorolta: Nem bántják egymást! Ha az egyiknek nem sikerül kiscsibét csinálni, még ott a másik! Ha az egyik elpusztul, ott a másik! Erre bólintottam, és azt mondtam, hogy ha továbbra is gondoskodik rólunk, akkor meghajlok az érvei előtt.
Félreállni, és hagyni, hogy a gyerekeink egyre inkább a saját döntéseiket hozzák meg, egyszerre idegesítő és fölemelő érzés. Nem baj, ha hibáznak! Valljuk be (nekik is), mi is szoktunk. Tanulunk belőle, és megyünk tovább.
És ha a végén mégsem lesz belőlük gazda, ne bánjuk! Ha szép közös élményeket szerzünk, ehhez bármikor visszanyúlhatnak. A föld itt lesz, és visszavárja őket is.
