Mudi kutyánk, Zala tavaly november elején került hozzánk öt hónaposan. Mindenesnek szántam: rókariasztónak a baromfiudvarba, bérelt tanyánkon kecsketerelőnek, túrapartnernek, a gyerekek mellé játszótársnak. Lássuk, mit sikerült ebből megvalósítani!

Réges-régi vágyam volt, hogy legyen egy mudim. Szeretem a magyar fajtákat, és minden fajban az ősi, vad állapothoz hasonló jegyeket mutató állatok a kedvenceim.

Élénkségük, tanulékonyságuk ellenére az általam ismert két mudikeverék szukát nem mondanám „túlpörgősnek”.

Ami csak elérhető volt, elolvastam a fajtáról. Úgy képzeltem, néhány év múlva, ha nagyobb kerttel rendelkező házba költözünk, és a gyerekeink is már nagyobbak lesznek, felszabadul egy kis időm, és beszerzek egy mudit. Segíteni fog az addigra reményeim szerint megnövekedett családi gazdaságunkban, ő lesz az én bentlakó munkatársam.

Aztán egy betegség a családunkban kérdésessé tette, hogy egyáltalán tudom-e folytatni a gazdálkodást, vagy mindent, amit évek alatt felépítettem, amiben végre otthon éreztem magamat, fel kell számolnom. Ekkor történt, hogy emberi mulasztásból egy este nyitva maradt a kacsáink ólja, és reggelre a gácsért, az anyakacsát, a nyolc vágni való növendéket mind elpusztított egy beszabadult ragadozó. Elkeseredtem, de nem akartam feladni. Ezért döntöttünk úgy, hogy előrehozzuk a segítőtárs beszerzését.

Bújni kezdtem az internetet. Felnőtt, vagy már kamaszodó ebet kerestem, ami azonnal riasztóerőt tud gyakorolni a ragadozókra. Szétnéztem a fajtamentésnél, menhelyeknél, de nem találtam olyan kutyát, amit munkára ajánlottak volna. Tájékozódtam a hivatalos tenyészetekben, hosszan beszélgettem is egy szimpatikus, munkavonalú kutyákkal dolgozó tenyésztővel. Nem volt nála korban megfelelő, és bevallom, a törzskönyves kutyák ára sem a mi pénztárcánkhoz van szabva. De nem is kell, hogy törzskönyves legyen, csak dolgozni tudjon, gondoltam magamban. Emellett azt is pontosan tudtam, hogy bár igyekezni fogok jó gazda lenni, a körülményeink nem tökéletesek.

Így pásztorok hirdetései közt kezdtem keresgélni, hátha kínálnak náluk született, de felesleges kölyköket. Végül egy nógrádi juhász hirdetésére bukkantam: öt hónapos, fekete kan kutyát kínált, kisgyerekek mellett nevelkedettet, jelképes összegért.

Ő lett a mi kutyánk.

Terveink

Élvezettel olvastam a lapban megjelenő cikkeket Horog, a magyar vizsla vadászkutyává képzéséről. Mikor Zala hozzánk került, azt gondoltam, én is ehhez hasonlóan szeretném bemutatni kutyánk fejlődését. Azzal nem áltattam magam, hogy szakszerű terelőkutyává tudom képezni, erre egy kutyákkal régóta és módszeresen dolgozó pásztor lenne a megfelelő ember.

Tudtam, hogy nem lesz könnyű az összecsiszolódásunk, és azt is, hogy nehéz lesz kielégíteni kutyánk munka- és mozgás­igényét. De bíztam abban, majd csak megoldjuk. Télen összeszokunk, alapvető engedelmességi feladatokat, mint behívás, ültetés, fektetés, helyben maradás begyakoroljuk, megtanulunk pórázon sétálni. Tavasszal pedig kiköltöztetjük állatainkat a bérelt, három kilométerre lévő tanyánkra, és ott a napi munkákban engem kísérve, segítve kutyánkra bőven elég feladat vár. Talán még a B törzskönyve is kiváltható lesz, hiszen olyan szépen mutatja a fajtajegyeket mind küllemben, mind jellemben…

Ismerkedés

Mikor Zala megérkezett, érthetően félénk volt, de kezdetektől kísért mindenhová. Állatainkat előbb éberen követte, később lelkesen igyekezett mozgatni. A kutyatápot nem akarta megenni, élvezettel fogyasztott viszont bármi maradékot a száraz kenyértől a tésztáig. Oltatlan és chipezetlen volt, a féreghajtó egy jó adag orsógilisztát hozott ki belőle. Nem volt elhanyagolt, szőre szép, fényes, ő maga csupa egészség és lendület, de hát nagy gazdaságból érkezett, sok állat mellől, rendszeresen erdőt-mezőt járt, bárhol összeszedhette a fertőzést.

Sajnos azonban a többi állatunkkal való kapcsolata sem volt problémamentes. Hajtotta a macskáinkat, bár szerencsére bántani nem bántotta őket. Zárt helyiségben békében elvoltak egymás mellett. Kint viszont Zala csaholt, rájuk futott, a macskák megugrottak, aztán győztük őket összehalászni. Végül jobb híján ideiglenesen a lakásba zártam a macskáinkat, ami gazdasági kárral is járt, mert az egyikük kiváló egerész.

Aztán még a baromfik! Az első időkben engedtem, hogy Zala bemenjen közéjük. Hajtotta őket, de nem volt durva. Még segítség is volt, mikor nem akartak beülni az ólba. Viszont egy napon, mikor beteg volt mindenki, munkába induló férjemet kértem meg, hogy etesse meg a kutyát. Ő pedig úgy ítélte meg, elég az a táp, ami a tányérjában van. Nem volt az! Napközben lélegzetnyi időm sem volt, és mire estefele kijutottam az állatokhoz, Zala levadászott és félig elfogyasztott egy kiskacsát. Másnap egy növendékkakast rángattam ki a szájából, és pár héttel később egy másik kacsával végzett. Ekkor már nem az éhség hajtotta, inkább a fellelt szórakozás. Bevallom, tehetetlensé­gemben nem tudtam mást kitalálni, körbekergettem a kacsatetemet lóbálva az udvaron, míg nyüszítve be nem bújt előlem a házába. Épületes látvány lehetett…

Villanypásztort húztunk ki, elkülönítettük a kutyát a jószágoktól. Micsoda kudarc! De abban reménykedtem, talán csak ideiglenes. Egy gazdálkodó barátnőm, akinek szintén mudija van, azt mesélte, az ő kutyájuk kamaszkorában rengeteg csirkét elintézett, de kikapott érte, és felnőttkorára leszokott róla. Barátnőm és férje azt mondták, ha mindig ott vannak a tanyán, rá tudtak volna szólni, meg tudták volna tanítani enélkül is. De ez nem volt megoldható, így jobb híján ehhez folyamodtak. Mit lehet tenni, ha a kutya, akinek munkája, hogy segítse a jószágok védelmét, ehelyett veszélyezteti a család élelmezését? Ahogy a barátnőm mondta, régen az ilyen kutyát egyszerűen lelőtték.

De családi kutyának csak jó lesz!

Zala mint családi kutya se muzsikált túl fényesen. Felugrált, lábainkat terelőkutyásan bekapdosta. Pedig direkt ügyeltem arra, hogy kisgyerekes család mellől jöjjön! De más az, amikor több hektáron, sok jószág mellett lemozogja magát egy állat, és más, mikor kis udvaron van, kevés inger éri. Emellett egész ősszel és télen egyik betegségből a másikba estünk. Volt, hogy épp csak enni-inni tudtam adni Zalának. Nem épp ideális helyzet a szocializációra… Magányos – gondoltam magamban. Elkülönítettünk neki egy sarkot a házban, rendszeresen beengedtük. Nem hozott túl sok pozitív változást, és mikor kisbabánk mászni kezdett, elvetettem ezt a megoldást.

Közben viszont, mikor tudtam foglalkozni Zalával, egészen lenyűgözött a tanulékonysága.

Amint rájöttem, hogy vezényszavak helyett szívesebben tanul kézjelekkel és fütty segítségével, alig néhány alkalom kellett, hogy az ül, fekszik, marad jelzéseket megtanulja. A pórázon való séta döcögősen ment, de ahol el tudtam engedni, a helyzet megváltozott. Nagy területeket jártunk be úgy, hogy ő folyamatosan figyelte a reakcióimat, én kézzel, testtartással jeleztem neki az irányt, ő hibátlanul követte a jelzéseket, én ballagtam utána. Füttyre jött, ült, csatolhattam rá a pórázt. Ilyenkor örültem, milyen jól lehet majd vele tavasszal nyájat mozgatni!

A reménybeli terelőeb

A kecskéink ugyanis mindenekfelett foglalkoztatták. Kölyökként egy darabig hagytam, hogy ugassa, kergesse őket etetésnél, de aztán elbizonytalanodtam. Jót teszek azzal, hogy képzetlenül az állatok közé eresztem? Nem túl sok stressz ez a kecskéknek? Ráadásul jól meg is öklelik… Így végül parkolópályára állítottuk a kecskekérdést, a szabály az lett, hogy Zala nem jöhet be a kecskekarámba, csak kívülről figyelheti őket. De ha kiszöknek, szabad a vásár. Zala ezt elég jól be is tartotta. A kinyitott karámajtóba beült, leste őket. Ha kitörtek, rögtön a hegyükben volt, csaholt, nyakukba ugrált, lábukat kapdosta, hasuk alá bújt. Ha a kecskék felöklelték, felpattant, és újra támadt az ellenkező irányból. Vehemenciája ellenére sosem sebezte meg őket, és 11 hónaposan már egyedül, vagy kis segítséggel visszaterelte a két meglehetősen makacs kecskét a karámba.

Ahogy kitavaszodott, kerestem egy terelőkutyákkal foglalkozó trénert, és beiratkoztam egy bemutató alkalomra.

Kiváló szakemberhez kerültem, ez saját bemu­tatott kutyáin látszott. Viszont a tréner közölte, hogy nem vállal mudit, mert meggyőződése, hogy nem terelik jól, csak zaklatják a jószágot. Tanítsam be inkább a kecskéket arra, hogy a tanyán jöjjenek hívó szóra és abrakra. Szerinte családi kutyának sem alkalmas a fajta. Nem taníthatók, csak a botból értenek. A róka is kijátssza őket, mert csak csaholni tudnak, de azt nagyon, és „nincs idegrendszerük”, gyávák, megfélemlíthetők. Azt tanácsolta, adjak túl Zalán, kerüljön olyan helyre, ahol nincs gyerek, és kanapé-kirándulós kutyának használják.

Hiba volt őt választani?

Jókora pofon volt ez. Tisztában voltam a nehézségeinkkel, de addig azt gondoltam, főleg abból erednek, hogy korlátozott időt tudok a kutyával tölteni. Az állatok tanyára költöztetése után viszont úgy tűnt, ez változni fog. Csirkét keltetünk, veszünk még kecskét, talán disznót is, a tanya segítségével önellátók leszünk húsból… Közben azonban férjem visszautasíthatatlan munkaajánlatot kapott egy másik városban. Hajnalban megy, este jön. Így már nem tudtam azt vállalni, hogy három hat év alatti gyerek és a rám maradt háztartás mellől reggel-este kifutkossak a tanyára. Az önellátás parkolópályára került. De megbeszéltük, ha a munkahely beválik, költözünk, ezúttal akkora telekre, ahol megoldható háznál az önellátás. És most a tréner azt mondja, értelme se lenne kihúzni valahogy azt az időt a kutyával, mert genetikailag alkalmatlan az általam szánt feladatra…

Úgy döntöttem, felhívom a húgomat, aki tíz éve foglalkozik kutyamentéssel, -kiképzéssel. Eddig azért nem kerestem, mert ő nem tudja elfogadni, hogy haszonállatokat tartok, és azokat levágjuk, megesszük. Most viszont abban reménykedtem, megerősíti, hogy a mudi nem lehet egy az egyben haszontalan, nevelhetetlen. Ezt meg is tette, emellett viszont jól leteremtett.

Sértette az is, hogy „szaporítótól” származik a kutyánk. Úgy érezte, ezzel állatvédői munkáját érvénytelenítettem, támogattam azt, hogy a menhelyek megteljenek eldobott állatokkal. Felajánlotta, hogy küld egy lemondó nyilatkozatot, és gazdát keres Zalának Németországban.

Ott álltam elnézve gyönyörű, vágyott kutyámat. Ő visszanézett rám okos, barna szemével.

A takarmánytárolóban vidáman han­cúroztak az egerek, mert a macskák a kutyától félve már ki se mertek bújni a műhelyszobából.

A baromfi villanypásztor mögött.

Az állomány a közeljövőben csökkeni fog, nem bővülni.

A kutyám a tréner szerint alkalmatlan minden feladatára.

A másik tréner szerint én vagyok alkalmatlan a felelős állattartásra.