A jó méhész, amikor kinyitja a kaptárt, már illatról, zümmögésből és felülnézetből megállapítja, hogy nagyjából mi lehet a méhcsaládban. Az igazán jó méhésznek – beszélik – ki sem kell nyitnia a kaptárt, csak figyeli a ki-be röpdöső méheket, látja, hogy van-e hordás, hallgatózik és szaglászik, és tudja, hogy be kell-e avatkoznia.
Sajnos, én nem vagyok ennyire tapasztalt méhész, naplót vezetek, jegyzeteket készítek, kísérletezem, leírom fontosabb-érdekesebb észrevételeimet, s időről időre végiglapozom a lépeket, hogy megtudjam, mi a helyzet. Azt viszont elismerem, hogy
Az igazság az, hogy azért mégsem árt időről időre, mondjuk, úgy tíznaponta végignézni a méhcsaládokat, megfigyelni a jeleket, amelyek azt mesélik el, hogy egészen pontosan mi a helyzet velük. Egészségesek-e vagy betegek? Van-e anya vagy nincs? Van-e nyitott és fedett fiasítás? Van-e méz és virágpor? Kell-e pörgetni? Ezért is mondom, hogy a méhészkedés nyomozás, amikor apró jelekből kell összeraknunk a nagy történetet – mint egy ilyen esszében vagy egy Sherlock Holmes-féle nyomozásban –, s megfejteni, hogy mi zajlik a méhek életében, majd döntést hozni arról, hogy be kell-e avatkoznunk.
Megjegyzem, előfordul, hogy nem kell tennünk semmit, de vajon képesek vagyunk-e semmit sem tenni? Az ember igen rossz tulajdonsága, hogy folyvást „csinálni” akar valamit, holott néha a tétlen megfigyelés többet elárul a megfigyeltről, mint a közbeavatkozás. A méhészkedés tehát nyomozás, s minden méhész kicsit Sherlock Holmes is.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a világirodalom legnagyobb magánnyomozója, Sherlock Holmes, amikor végre visszavonult a történet szerint, mi másba, mint méhészkedésbe kezdett.
Sir Conan Doyle – Sherlock megalkotója – szenvedett attól, hogy olyan karaktert alkotott, amely tökéletes „popkulturális palimpszeszt figura” lett a későbbiek során, vagyis ezer és ezer alakban kelt életre irodalomban, színházban, filmben, s különösen az volt a szerző számára nyomasztó, hogy a legtöbben úgy gondolták: a detektív valóban létezik.
Aki komolyan foglalkozik írással, egy idő után szembesül azzal, hogy az írásai önálló életre kelnek, különösen így van ez az elbeszélésékkel. Bár én elsősorban költő vagyok, s csak utána méhész, de íróként pusztán költészetből lehetetlen megélni, s talán értelmetlen is. Megjegyzem, másból is nehéz, de éppen ezért megtanultam novellákat, drámákat, ilyen esszéket is írni, és az érdeklődő közönségnek irodalomról, életről és újabban a „méhészet művészetéről” is előadásokat tartani.
Míg a színház magával ragadhatja a színészi játékkal a közönséget, s a katarzis átfordítja a nézőt, így el tud vonatkoztatni saját valóságától a közönség, ám ha a függöny lemegy, a taps könnyen elriasztja a képzelet világának gyönyörű álmait. Ezzel szemben egy-egy novella kapcsán többször megesett velem, hogy úgymond „valóságreferenciának” vették a kitalált történetet, például amikor Nikola Tesla magyarországi éveiről és pomázi laboratóriumáról írtam. Megjegyzem, magam is rájátszottam a valóság és a képzelet kölcsönhatására, éppen mint Sir Conan Doyle és valamennyiünk mestere: Edgar Allan Poe. Igaz, amikor hosszú filológiai munkával felfedeztem, megírtam és kiadtam Békássy Ferenc írásait, akkor meg azt hitték, hogy én találtam ki kutatásom tárgyát, és én írtam valamennyi írását, majd csalódottak voltak, amikor kiderült, hogy szerzőnk tényleg élt. Sokszor nagyon nehéz tehát eldönteni, hogy mi az, amit képzelünk alkot, és mi a valóság – néha nem is mindig lehet, s érdemesebb arra koncentrálni, hogy miről szól, mit üzen nekünk egy-egy történet, és mit tanulhatunk belőle.
Erről több forrásunk is van. A másik folt (The Adventure of the Second Stain, 1904) című elbeszélésben azt mondja Watson:
„Eredetileg úgy gondoltam, hogy az Apátsági Major rejtélye lesz Sherlock Holmes barátom utolsó olyan kalandja, amelyet a közönség elé tárok. Nem mintha híjával lennék az anyagnak, hiszen sok száz olyan esetről vannak feljegyzéseim, amelyekre soha még csak célzást sem tettem. Azt sem gondolom, hogy olvasóim kezdenék unni kiváló barátom különleges egyéniségét és egyedülálló módszerét. Szándékom oka az volt, hogy Mr. Holmes meglehetős ellenszenvvel fogadta eseteinek ily hosszan tartó publikálását. Amíg praktizált, a sikereiről szóló feljegyzéseknek még volt némi gyakorlati hasznuk, ám mióta végleg visszavonult, s leköltözött Londonból a sussexi dombvidékre, hogy méhészkedjék és kutatásait folytassa, a hírnév igen gyűlöletessé vált számára, s ragaszkodott hozzá, hogy ezt tartsam is tiszteletben.”
„– De hiszen ön visszavonult, barátom. Az a hír járta önről, hogy remeteként él, bezárkózva a méhei és könyvei közé, egy távoli kis tanyán a dél-angliai dombok között.
– A hír igaz, Watson! És, íme, a gondtalan semmittevés gyümölcse: utóbbi éveim legjelentősebb opusza! – Fölkapta az asztalon heverő könyvet és felolvasta a teljes címet. – »Gyakorlati tanácsokat tartalmazó kézikönyv a méhek életéről, valamint észrevételek a méhkirálynő elkülönítéséről«. Ezt egyedül csináltam. Fogadja el a töprengve eltöltött éjszakák és munkás nappalok eme gyümölcsét. Úgy követtem a szorgos kis méhcsapatok minden mozdulatát, mint ahogy valaha a londoni alvilág nyüzsgő életét figyeltem.”
Nos, „nyomozásom során kiderült”, hogy nem sokkal később Sir Conan Doyle Ausztráliában tényleg meglátogatott feleségével egy méhészetet, ahogy erről a helyi lapok beszámolnak, és levelet kapott magányos hölgyektől, miután hősét nyugdíjazta, hogy azok szívesen lennének „háziasszonyok” a nyomozó méhészetében. A történetet tovább írták számos későbbi műben, mint például Laurie R. King A méhészinas című könyvében, vagy személyes kedvencemben: a Mr. Holmes című nagyszerű filmben.
Talán nem véletlen, hogy e könyvből három különböző kiadást, különböző tartalommal sikerült fellelnem. Mindegyik nagyon érdekesnek bizonyult, és lehet, hogy egyszer majd – ha egyéb elfoglaltságaim megengedik – lefordítom a három közül a legkülönösebbet, amelynek magyar vonatkozásai is vannak.
Külön érdekesség, hogy a legendás Sherlock-filmsorozatban – amelyben a tragikus sorsú Jeremy Brett alakította a nyomozót – forgattak olyan jeleneteket, amelyben Watson és Sherlock közösen méhészkednek, de ezek a filmek valami furcsa oknál fogva megsemmisültek, és csak pár fotó maradt fenn.
Nem csoda, hogy Sherlock Holmes szeretett méhészkedni, hiszen imádta a természettudományos kérdéseket, s kétségtelen, hogy egy kaptár ezrével ontja az ilyen történeteket a méhek életétől, a méz termelésén át a különböző méhészeti termékek gyógyhatásainak vizsgálatáig. Sherlock szeretett megoldani misztikusnak tűnő rejtélyeket, s bizony, egy méhészet telis-tele van misztikus rejtélyes ügyekkel, mindaddig, amíg rá nem jövünk, hogy mi mikor és főképpen, hogy miért történik. Persze, ettől még egy igazi méhes valóban misztikus hely.
Végül pedig Holmes nemcsak nyomozni szeretett, hanem megosztani, feltárni, leleplezni, sőt tanulmányokban megírni felfedezéseit, tehát ismereteit szélesebb körhöz eljuttatni. S mi, Sherlock Holmes kései rajongói, éppen azt szeretjük benne a legjobban, ahogyan előadja, hogy miként jutott arra a következtetésre, mi történt egészen pontosan, és ki is volt a tettes, még ha utóbbit valahogy az első pillanattól sejtettük is. Mert nem elég tudni, el kell tudnunk jól mesélni, hogy mi az, amit tudunk. Majd mindezek után meg kell próbálnunk tudásunkat a gyakorlatban alkalmazni, azaz megvalósítani. Holmes nagy megvalósítása pedig, úgy tűnik, hogy a méhészkedés volt, ahogy egy Sherlock-szakértő írja, miután kiemelte, hogy a türelem, a felelősségvállalás, a felkészültség és a kitartás erényeit gyakorolta a detektív- és a méhészlétben is. Azt írja:
Vajon miért olyan fontos, hogy Sherlock Holmes, amikor visszavonult, méhészkedéssel kezdett foglalkozni? Talán éppen azért, mert itt a modern társadalom egy jelentős idoljáról, ahogy említettem, „palimpszeszt figurájáról”, vagyis folyamatosan újraírt és idealizált alakjáról, ha úgy tetszik, „hőséről” van szó, aki a tudomány és a józan ész segítségével ért meg rejtélyeket, old meg bűneseteket, s teszi helyre látszólag a válságos világot, miközben ő maga is folyamatos válságban van. A fiktív detektív a kizökkent modern társadalomban valamiféle szent őrült lett, aki a bűnt leleplezi és az igazságot feltárja. Így aztán a legismertebb detektív: Sherlock Holmes időskori méhészkedése sem csupán a véletlen műve.
Ahogy korábban írtam róla: az őskori barlangrajzokon méhsámánt találunk, az ókori Egyiptomban a méhészek csak a fáraónak adóztak, és saját papi kasztjuk volt, Arisztotelész szent élőlényeknek tekintette a méheket és áldott kiváltságosoknak a méhészeket, az egész középkorban idealizált társadalom volt a méhek társadalma és titkok tudói a velük foglalkozók, a magyar néphagyományban varázslónak tekintették a méhészeket, és még napjainkban is különös, de vonzó őrülteknek tartják sokan a méhek gondozóit. Lehet, hogy ekkora válság közepette valóban őrültség is méhészettel foglalkozni? Nem tudom, mégis, Sherlock Holmes méhészete jól mutatja, hogy valami olyasmi tevékenységről van szó, amely kapcsolatban van az igazsággal és a gondolkozással, a szemlélődéssel és a megismeréssel, a természettel és a tudománnyal, vagyis nagyon is emberi dolgokkal, amelyekből egyre kevesebbet tapasztalnak sokan egy hazug és nem túlságosan sokat és mélyen gondolkodó világban.
A jó méhész tehát mindig kicsit Sherlock Holmes is – még ha költői túlzásnak tűnt is ez elsőre, most már beláthatják olvasóim, hogy ez így igaz.
Minden méhcsalád hasonló, de mégis egyedi megoldandó ügy, s a legjobb ügyek azok, amelyeket a puszta szemlélettel, érzéki befogadással, sokszor közbeavatkozás nélkül akár, de meg tudunk megoldani. Egy igazán jó méhész pedig pontosan tudja, hogy be kell-e avatkozni vagy sem. Mindenesetre éppen ez a folyamatos megfigyelés vezethet rá arra, hogy magunkat is, és a méhekkel való életünket is egyszerre tudjuk kívülről és belülről szemlélni. Például ez is segíthet megérteni azt, hogy a méhek és a méhészeti termékek miként gyógyítanak minket és másokat is, de erről majd legközelebb írok.
Weiner Sennyey Tibor
költő, író, méhész