A méhész első és igazi nagy vizsgája az, amikor a hőmérséklet eléri a 15 fokot, és végre átnézheti a kaptárait. Az enyhülő teleknek köszönhetően erre már februárban sor kerülhet manapság, bár régebben március elejére volt jellemző. Az első kaptárbontáskor örömmel vegyes izgatottság lesz úrrá rajtam, és éppen úgy érzem magam, mint amikor legeslegelőször bontottam kaptárt.
A megfigyelés és a megfigyelt különös és kölcsönös viszonyára az első ilyen alkalomtól emlékszem. Mivel maga a versírás is pontos megfigyelést igényel, s igen gyakran a mikro- és makrokozmosz kölcsönhatásának megörökítésére tett kísérlet a költészet, és mivel sokat gyakoroltam a buddhista vipasszana meditációt, így érzékenyebb pillanataimban nemcsak arra figyelek, amit figyelek, hanem arra is, hogy hogyan és miképpen rögzül bennem a megfigyelés élménye. A méhészet intenzív gyakorlása során pedig azt is megfigyelhettem, hogy az én megfigyelésem milyen hatással van a megfigyeltre, azaz a méheimre. Minél erősebb és koncentráltabb a jelenlétem, annál gyorsabban tudok képet alkotni, annál kevésbé zavarom a méheket, annál eredményesebb vagyok. Szinte biztos vagyok abban, hogy el lehet jutni a méhekkel való munkában oda, amikor annyira eggyé válunk a velük közösen folytatott tevékenységgel, hogy akár mindenféle védőfelszerelés nélkül tudunk méheinkkel együtt dolgozni.
Bevallom, én még nem jutottam el erre a szintre, de láttam már olyan méhészt, aki képes volt rá, és a füstölőt csak a hangulat kedvéért gyújtotta be, majd otthagyta a kaptársor végén, miközben a méhészkalap fátylát elfelejtette leereszteni, és csupán napellenzőnek használta.
Nem volt felesleges mozdulata, egyszerre figyelt a méhek mennyiségére, hangjára, illatára. Amikor kivett egy-egy keretet, véletlenül sem nyomott össze egyetlen méhecskét sem, sőt mintha a méhek megmutatták volna, amit látni akart. Azonnal meglátta, hogy van-e virágpor, méz, fiasítás, és rögtön kiszúrta, melyik kereten van az anya. Az ilyen méhész példakép számomra, bár én magam még csak alkalmanként tudok – ahogy a modern pszichológia divatos kifejezéssel mondja – ennyire a „flow állapotban” méhészkedni. Használom a füstölőt, s jó pár arcszúrás után már nem igazán szívesen veszem le a kalapot.
Viszont rászoktam, hogy legtöbbször kesztyű nélkül méhészkedjem. Puszta kézzel jobban érzem, hogy hol vagyok, és azonnali visszajelzést kapok, ha hibázom. Ez a néha fájdalmas tapasztalat a legutóbbi szezonban 148 szúrással járt. 148 jó ok arra, hogy még inkább odafigyeljek munkámra, még kevesebbet zaklassam méheimet, ha pedig átnézem őket, a lehető legnagyobb elmélyültséggel tegyem: gyorsan, hatékonyan, pontosan.
Úgy értelmeztem, mint a méheim üzenetét, ahogy azt is, amikor megéltem, hogy nagyszerűen együtt tudtunk működni, és egyre erősebb, egészségesebb családok vettek körbe ennek köszönhetően. Tragédia volt, amikor méhcsaládjaim haltak meg az egyik telelés végén, egymás után hat, de nem sírdogáltam, hanem kitakarítottam a holtakat, elégettem őket, hogy más családokat ne fertőzzenek meg, s a rossz tapasztalat arra ösztökélt, hogy még többet tanuljak, jobban dolgozzam.
Eszembe jutott, amikor harmadszorra utaztam Jáva szigetén, 2013-ban, és eljutottam a hatalmas, háromezer méter magas vulkán, a Gunung Lawu, a „Lávahegy” rizs- és teaföldjeire. Hajnalban aprócska bácsikára lettem figyelmes, ahogy két óriási bivallyal vontatta ekéjét, amellyel a rizsföldben gázolt. Egész nap dolgozott, de észrevette, hogy végig figyelem, s a munka végeztével meglátogatott, majd leültünk egy teára.
Az öreg majdnem százesztendős volt, speciális jávai dialektust beszélt, így tolmácsra volt szükségünk. Hosszasan kérdezgettem arról, hogy lehet, hogy ennyi idősen ilyen jó fizikai állapotban van.
Derűs mosollyal válaszolt minden kérdésemre, erre is. Úgy mondta, hogy dehogy van jó állapotban, félig vak, és van, hogy fájnak öreg csontjai, sokat alszik, de azért büszke arra, hogy harminc évvel fiatalabb második feleségével – aki ekkor hetvenéves volt – még mindig jól kijönnek. Nagyot nevettünk, aztán azt mondtam, hogy de hát épp ma néztem végig, ahogy kora hajnaltól késő délutánig két hatalmas bivallyal szántotta a rizsföldet, amihez elég komoly állóképesség kell. Az öreg tovább mosolygott, s azt mondta, hogy a világ öt elemből áll. Vízből, földből, levegőből, tűzből és lélekből. Mindig megtapasztalhatjuk ezeket az elemeket, saját magunkban is. A helyes az, ha törekszünk az egyensúlyukra. Például a tűz elem az emberben gyakran dühként jelenik meg.
Ő, amikor ma hajnalban kinézett a rizsföldjeire, végtelenül dühös lett, hiszen négy gyereke van, tizenkét unokája, ki tudja, hány dédunokája, de semelyik sem volt ott, hogy rendbe rakja a rizsföldet. Nagy düh gyűlt össze benne emiatt, de nagyon szereti a gyermekeit, unokáit, dédunokáit, nem tudna haragudni rájuk, hiszen ők másik emberek, más élettel, s nekik maguknak kell rájönniük, hogy mennyire fontos a munka a földdel. Ezért fogta ezt a dühöt, és azzá az erővé alakította magában, amely segített neki egész nap ebben a nehéz fizikai munkában. Így aztán könnyedén dolgozott, senkit sem bántott meg, és önmagában is helyreállt az öt elem egyensúlya.
Az elemek túltengését és megcsappanását, annak hatásait, következményeit. Teljesen mindegy volt, hogy vajon az öt elem tanítása igaz-e, sokkal fontosabb volt, hogy működött. A harmóniára törekvés önmagában is eredményes folyamat volt, az elemek megfigyelése pedig arra ösztönzött, hogy a világban és a bennem megjelenő túlzást, rosszat, hiányt jóra fordítsam. Ha másra nem is, sokszor pusztán arra, hogy megfigyeljem és újra meg újra megállapítsam, hogy a rossznak is helye van a világban.
Ugyanakkor egyáltalán nem passzív megfigyelő voltam-vagyok, hanem nagyon is részt veszek a megfigyelésben, s tudatában vagyok annak, hogy ami kint van, az bent is megjelenik, és ami bent zajlik, annak kint is látható jelei vannak.
Nem tudom mindig befolyásolni az eseményeket, sőt minél többet gyakorlom ezt az utat, annál jobban belátom, hogy egészen csekély az, amire az egyes ember hatással bír lenni, ugyanakkor ez a csekélység képes megváltoztatni a világot. Ezért két halmazt képzeltem el: az egyikbe rakom azokat a jelenségeket, eseményeket, amelyeken nem tudok változtatni, a másikba azokat, amelyek miattam olyanok, amilyenek. Például az első halmazban vannak azok a szörnyű és nyomasztó dolgok, mint a járvány és a háború, míg a második halmazban a saját munkám, írásaim, viszonyom családommal, barátaimmal, viselkedésem, tetteim, gondolataim. Bár utóbbiaknak is lehet olyan vetülete, amelyre nem vagyok hatással, és mégis csak hatással lehetek néha olyan dolgokra, amelyekről azt hittem, lehetetlen, ezért a két halmaznak van metszete is. Ilyen metszet maga az élet és a halál. Kétségtelen, hogy valamennyien, így én is, meghalunk, de addig is élnünk kell.
Rajtunk áll, hogy mivel töltjük az életünket: szeretettel fordulunk mások felé vagy gyűlölettel? Tanulunk, tapasztalunk vagy semmit sem teszünk?
Megjegyzem: a túlontúl termelésre szorított és bevételre ösztönzött világban nehéz elmagyarázni, hogy mennyire fontos szerepe van az életben néha a semmittevésnek, vagy pontosabban a közbe nem avatkozásnak, s esetenként mennyire eredményes tud ez lenni. Például a kezdő méhészekre jellemző, hogy mindennap nyitogatják a kaptáraikat, nem is sejtve, hogy ezzel mennyi kárt okoznak. Van, hogy jobb nem beavatkozni, csak figyelni. Ugyanakkor, a méhek félig domesztikált állatok, vagyis emberi beavatkozás nélkül nemcsak mézet nem termelnének, hanem valószínűleg – néhány ellenállóbb családon kívül – el is pusztulnának, akárcsak háziállataink java, ha nem törődnénk velük.
A mezőgazdaság forradalmát tizenkétezer évvel ezelőttre teszik, talán pontosabb is lenne mostani világunk időszámítását ahhoz igazítani, bár kétségtelen, hogy a kétezer évvel ezelőtt megjelent jézusi tanítás jelentősége legalább ilyen fontos lelki-emberi szempontból. Végül is teljesen mindegy, milyen évet írunk, lehetséges, hogy sokkal fontosabb volna az, hogy mi hol tartunk saját életünkben.
Így tehát – a jávai bácsi öt elemről szóló tanítását követve – könnyen észreveszem magamban, amikor valamely méhcsaládom beteg, gyenge, vagy amikor rendetlenség van a méhes környékén, és düh támad bennem.
Fogom ezt a dühöt, és átalakítom tettrekészséggé. Átvizsgálom a méhcsaládokat, és igyekszem minden alkalommal egyre jobban és egyre ügyesebben tenni, amit teszek. Amikor pedig megszúr egy méhecske, mert véletlenül agyonnyomom, miközben kiveszek egy keretet, a keletkezett fájdalmat és haragot azonnal átfordítom még nagyobb figyelemmé, hogy még kevesebbet hibázzak. Ennek a hozzáállásnak óriási hagyománya van az emberi társadalomban, történelemben, mítoszokban, és számtalan példát hoz erre nagyszerű könyvében, A jó és rossz közgazdaságtanában Tomáš Sedláček, aki arra hívja fel a figyelmet – Mandeville A méhek meséje című műve nyomán –, hogy a rossznak is helye van az emberi világban, sőt szükségszerű és alakítja azt.
Így aztán el is érünk lassan egyik legfontosabb témánkhoz: a méhek és az ember, a méh- és az emberi társadalom kapcsolatához, párhuzamaihoz és – megkockáztatom – kölcsönhatásához.
Weiner Sennyey Tibor
költő, író, méhész
A cikksorozat korábban megjelent részei:
A méhészet művészete 15. – A méhek muzsikája 2.
A méhészet művészete 14. – A méhek muzsikája
A méhészet művészete – Űrméhek?
A méhészet művészete 12 – A méhek és a lélek
A méhészet művészete 11. – Arisztotelész és a méhek megfigyelése 1.
A méhészet művészete – „Elmondani a méheknek”
A méhészet művészete: A varázsló méhész
A méhészet művészete: A méhesház 2.
A méhészet művészete: A méhesház
Az ősmagyar méhészek
A rejtélyes kaptárkövek
Méhes filmek fesztiválja
A nap leányai
Az ősök méhei
A méhek és a költő – Weiner Sennyey Tibor bemutatkozása
