Saját lovaival versenyzett is díjugratásban, de mostanában kevesebb az ideje erre a sportra. Ennek ellenére hosszú távú tervei között komoly szerepet kapnak újra a lovak.
Hogyan kerültél kapcsolatba a lovakkal? Mi az első lovas élményed?

Bár Budapesten nevelkedtem, sűrűn látogattuk gyerekkoromban a vidéki rokonokat és az állatok, a tanya világa egyáltalán nem volt idegen számomra. A lovaglás, a lovak szeretete ugyanakkor viszonylag későn, tizenkét éves koromban érkezett az életembe. A féltestvéreim vittek el lovagolni. Tisztán él az emlékemben az érzés, az illatok, az a pillanat, amikor véglegesen magával ragadott a lovak világa. Egyenesen beszippantott, onnantól kezdve éjjel-nappal csak a lovak körül jártak a gondolataim.
Imádott apukám egy évvel később már megvette az első lovamat, Emírt, akivel ifjúsági bronzérmes sportoló lettem, sorra nyertük az Aranyos-kupa versenysorozatot.
A Béni testvérek, Burucs Bora és én, ez volt a kis csapatunk és rendszerint ilyesmi sorrend is volt a versenyeken. Vlaszaty János volt az első edzőm, akitől nem csak a lovakkal való bánásmódot tanultam meg. Ő mondta mindig, hogy ne legyek anyámasszony katonája a lovon. Jani bácsi módszerei eredményesek voltak, embert faragott belőlem. Nagyon tiszteltem őt. Később edzőm volt még a ma is aktív olimpikon lovasunk, Göttler Vilmos és a nagy tapasztalattal rendelkező Frank Elemér, mind a ketten a díjugratás legnagyobb alakjai.
Miért pont a díjugratást választottad?
Nem volt más opció, díjlovasok nem voltak a szemem előtt, a díjugratásba viszont egyből beleszerettem. Ez a szerelem egészen az első nagy bukásig tartott. Nagyon bátor voltam, talán túlságosan is. Szerintem az ilyen helyzetekben dől el, hogy ki marad díjugrató. A félelmet, az esetleges hibákból adódó veszélyt le kell tudni győzni, mikor lovon vagyunk, az agynak e tekintetben ki kell kapcsolnia, hogy baj is lehet. Minden vágyam az volt, hogy hivatásos díjugrató legyek, három-négy lóval jártam a világot és úgy éltem az életemet, ahogy legjobban szerettem volna.

Most van lovad? Hogyan tudod összeegyeztetni a munkádat a lovaglással?
Ha nem is versenyzőként, de a lovaglás ugyanúgy része az életemnek, mint régen volt. Most épp nem lovagolok, a lovaimat profi lovasokra bíztam és a háttérből figyelem őket, élvezve ezt a csodás sportot és hobbit. Sosem szerettem azt, hogy ha nem jut elég időm a lovakra. Az nem jó, ha csak hetente párszor tudok lovagolni. Ez nem játék, vagy csinálok valamit, vagy nem.
Gyakran látjuk, hogy a versenyekre a kisfiad is elkísér. Ő lovagol már?

A kisfiunk lovas családba született, a versenyeken a lovasok szeme előtt nőtt fel, hihetetlen, hogy már hatéves. Egyelőre nem rajong a lovaglásért, természetes neki, hogy vannak a családban lovak, de egyelőre ennyi. Én azért remélem, hogy apukája majd megtanítja lovagolni.
A szakmádban származott már előnyöd abból, hogy lovas lány vagy?
Mit gondolsz, hogyan lehetne népszerűbbé tenni a díjugratóversenyeket és a lovassportokat a nézők számára?
Imádom a nagy lovas show-kat, annak idején, amikor az Arénában rendeztek lovas világkupát, szerintem az jó út volt. Elindult a sport népszerűsítése pozitív irányba. Kellenek ezek a nagy események. Mostanra megint kissé belterjes lett a versenyek sora. Versenynapokon reggeltől estig mennek a számok. Jobbára a lovasok egymásnak lovagolnak a versenyeken és nem a közönségnek. Tudnék ötleteket adni, de ehhez rövid egy ilyen beszélgetés.
Melyik a kedvenc lovas eseményed?
Egyértelmű, hogy a díjugrató világkupáknak és a Nemzetek Díjának van a legjobb hangulata. A legnagyobb lovas élményemnek azonban nem ezeket tartom mostanában, hanem azt a pillanatot, amikor a közelmúltban újra lóra ültem többéves kihagyás után. Megfogadtam, ha a kisfiam ovis lesz, akkor újra nyeregbe fogok ülni.