Aki érdeklődik a juhtartás, a juhfajták iránt, az biztosan belefutott már a szép küllemű, laikus szemnek is tetszetős fajtába, a wallisi feketeorrú juhba. A svájci eredetű magashegyi fajta még hazájában is viszonylag ritka, nem árutermelő juh, a tenyészcél elsősorban a fajta fenntartására, a standardnak minél jobban megfelelő egyedek tenyésztésére irányul.
Az, hogy a wallisiak mellett tette le a voksát, több körülménynek köszönhető. Amikor tanyára költöztek, belevágtak a juhtartásba is. Hedvigék sosem termelési célból akartak juhokat, kifejezetten kedvencnek tartottak pár merinót. A szaporulattal sem tudtak mit kezdeni, ahonnan a juhok származtak, oda visszavihették a bárányokat. Viszont így szembesültek azzal, hogy bizony a merinó bárányok nem házikedvencként élik le életüket, mennek az olasz piacra. És kedvencnek sem keresik őket, mert nem hobbifajta.
Szerelem volt első látásra, ezzel nem is volt probléma, végül is ez a fajta volt már a világ legszebb fajtájának is választva. A beszerzésük viszont igen nehéz, nem gyakori fajta, itthon nem is ismerték. Végül egy osztrák tenyésztőt talált, ahonnan az első két állat érkezett hozzájuk. (Pimpa – ő szerepelt 2015-ben a Kistermelők Lapja címlapján – és Lipót, a kos). Ahogy Hédi meséli, két igen jó svájci vérvonalú bárányhoz sikerült hozzájutni, amit akkor még nem értékelt, de utólag nagy szerencsének tart.
Az évek során további juhok érkeztek hozzájuk több országból, mindnél elsődleges volt a jó és ismert származás és a kitűnő küllem. 2018-ban Svájcból sikerült egy koshoz jutniuk, ami elsőre nem hangzik szenzációnak, addig, míg nem szembesül az ember azzal, hogy a fajta anyaországából szinte lehetetlen tenyészállathoz jutni. A kos behozatala is majdnem egyéves procedúra volt, rengeteg papírmunkát és utánjárást igényelt. A létszám sosem volt nagy, de bevallottan hobbitenyészet az övék, így nem is törekedtek nagy állományra.
A fajta népszerű, várólista van a bárányokra, pedig egyre több tenyészet létesül itthon. Jelenleg 7 törzstenyészet működik hazánkban – Hédiék állományát is beleértve –, és 2000-2500-ra becsüli a hazai wallisi létszámot, ami igencsak szép növekedésnek tekinthető 10 év alatt. A nagy kereslet persze azt a veszélyt rejti, hogy olyanok is belevágnak a tenyésztésbe, akik csak az anyagi hasznot látják a fajtában, ez is belejátszhat a tekintélyes létszámnövekedésbe. Szerencsére a wallisi nem egy egyszerűen tartható fajta, ez talán gátat vethet a felelőtlen szaporításnak. Mivel a tenyészcél elsősorban a fajtafenntartás és minőségi egyedek létrehozása, így nagyon szigorúan kellene venni a tenyésztésbe állítás feltételeit. Az ideális az lenne, ha szakbírók döntenének a tenyésztésbe vehető juhokról, de ez ma még Magyarországon csak álom. Hédi határozottan javasolja minden tenyésztőnek, hogy maga váljon az állománya szakképzett bírájává, szigorúan megítélve, mely egyedeket tenyészti tovább.
