Mégsem ezért ítélte Zeusz örök kárhozatra, hanem mert egy nap Tantalosz vacsorát rendezett az isteneknek, ahol saját fiát – Zeusz unokáját – főzte meg és tálalta fel. Zeusz haragra gerjedt, Tantalosz nem értette, hiszen lehetne-e nagyobbat felkínálni az isteneknek, mint az elsőszülött gyermekünket? De Zeusz ezt szörnyű és megbocsáthatatlan bűnnek tartotta, felrótta Tantalosznak, hogy kifecsegte az istenek titkait, s hogy lopott az ambróziából is. Ezért aztán örök kárhozatra ítélte, vagy ahogy PINDAROSZ írja:
„Ha földi halandót olümposzi boldogok valaha
becsültek, Tantalosz volt az.
Ámde szerencséjét nem bírta viselni s a bőség
vitte bűnre s büntetést
Zeusz atya mért rá, sziklakövet függesztve föléje,
s törve magát mindíg, hogy távoltartsa fejétől,
elszalaszt minden gyönyört.
Így lett a tehetetlennek
élete már örökös nyomorúság,
mert meglopva az isteneket
embertársainak kínált
nektárt s ambrosziát, ami őt
részeltette csak isteni sorsban.
Mert ember, ha remél gonoszul cselekedve
isten elől rejtőzni, hibázik.”
(Pindarosz: A szürakúszai Hierónnak olümpai győzelmére. Részlet.
Fordította: Trencsényi-Waldapfel Imre)
Ezért hívjuk úgy azt, aki nem becsülte meg jó sorsát, és akit örök éhség és örök szomjúság gyötör, örök szenvedésre van ítélve kielégíthetetlen és elérhetetlen vágyai miatt, hogy „tantaloszi kínok között szenved”.
Az ambrózia meglehet, hogy az ősi aranykor emberének még mindennapos eledele volt, aztán az istenek kiváltsága lett, misztériumok rejtélyes beavató itala, végül egyre inkább elérhetetlen tabu. Ami azzal is összefügghet, hogy egyrészt elfelejtették receptjét, másrészt a kereszténység ezeket a hallucinációkat pogány vallási elemeknek tartotta és tűzzel-vassal irtotta. Továbbá, hogy
(Forrás: freepik)
„Valamennyi bódító anyag, valamennyi erőfeszítés, hogy visszaszerezzük az ember és gomba kapcsolatának szimbiotikus egyensúlyát, ami elveszett az afrikai Édenben, egyre haloványabb, egyre torzítottabb képét adja az eredeti Misztériumnak. […] az út a gombáktól az erjesztett mézen és gyümölcsleveken keresztül végül egy kedvelt szőlőféle, a borszőlő elterjedéséhez vezetett. Idővel, gyakran ugyanezekben a kultúrákban, a gabona vagy egyéb magvak erjesztésével való kísérletezés vezetett a legkorábbi sörfajtákhoz.” (Terence McKenna: Istenek kenyere. Kutatás az igazi Tudás fája után. Növények, szerek és az emberi evolúció története. Budapest, Atrox 2012: 176).
Az ambróziáról azt tartották, hogy mindennél édesebb, miként az Ószövetségben a zsidók számára a negyvenévnyi sivatagi vándorlás során a manna is táplálóbb, édesebb volt, mint maga a méz. RANSOME írja, hogy:
„A Talmud azt is állítja, hogy a manna hatszor édesebb volt, mint a méz (éppúgy, ahogyan a görögök azt mondták, hogy az ambrózia kilencszer édesebb volt), hogy a méz gyógymód volt különféle betegségekre, mint a köszvény és a szívproblémák, sebek gyógyítására embereknél és állatoknál, és hogy jó volt borral keverni.”
A nektár – amelyből méheink a mézet készítik – pedig mint szinonimája szerepelt ennek az ősi és szent italnak, mutatva annak tisztaságát és természetközeliségét. Valami olyasmit kívántak tehát kifejezni, hogy maga a nektár a természet esszenciája, s ennek az esszenciának a fogyasztása az embert az istenek közé emeli, erőssé, egészségessé, fiatallá, sőt halhatatlanná teszi. Vagy legalábbis amikor az ember eggyé válik a természettel, az élet nagy körforgásával, akkor a halál már nem annyira fenyegető valóságként merül fel, hanem sokkal inkább úgy, mint az ébrenlétet követő álom. A természet körforgásából való kiesésünk, amit a zsidó-keresztény hagyomány a Paradicsomból való kiűzetésként fogalmaz meg, nagyon úgy tűnik, hogy évezredes, ősi hagyományokban felismert és gyógyítandó jelenség volt. A gyógyszer pedig nem keserű volt, nem is savanyú vagy sós, hanem nagyon is édes.
Weiner Sennyey Tibor
költő, író, méhész
A sorozat néhány korábban megjelent része:
