Hosszasan tudnék még e két évszázaddal ezelőtti, ízes és szívemnek kedves méhészkönyvecskéből idézgetni, de továbblépve meg kell jegyeznem, hogy a kor leghíresebb méhese mégsem Uzdi Péteré, hanem BERZSENYI DÁNIELé lett. Erről is írtam bőven korábban (lásd „A méhesház” című esszém), most csak azt említem meg, hogy egyik levelében barátjának azt írja 1831. augusztus 8-án, hogy „méhházamba vonulék tisztázgatni”, vagyis egy készülő írást befejezni (lásd: Berzsenyi Dániel összes műve, 519. o.)

Berzsenyi a magyar méhészeknek (is) igen kedves költők egyikének kellene, hogy legyen, már amennyiben a magyar méhészek olvasnának verseket, még akkor is, ha költészete nehezen megközelíthető, talán mert miként Hamvas Béla írja: több görögség van benne, mint a a görögökben. Ám éppen az az írás, amelyet a „méhházába vonult tisztázgatni”, világosíthatja meg Berzsenyi Dániel méhész költőnk szemléletét. Berzsenyi ugyanis az említett levében a „Poétai harmonistika” című dolgozatára utal, amely lényegét tekintve ars poeticája, szemléletének összefoglalása volt, benne a harmóniáról, szépségről, értelemről, érzésekről, a szellemi és a lelki emberről s a költészet szerepéről értekezik. De szó esik benne a műveletlen népről is, például leírja, hogy:

„…nem szükség, reménylem, hosszasan fejtegetnem, hogy a mezei szorgalom virágzatához még közel sem elíg, hogy a földművelésre elengedő nép, helyes föld- és néposzlat legyen – hanem még az is múlhatatlanul megkívántatik, hogy a földművelő nép mind erkölcsére, mind értelmére nézve nagy céljaihoz képzett legyen; mert egyedül az ily nép lehet alkalmas eszköze minden józanabb irányzatoknak, a nem ilyen nép ellenben örökre csak annak lesz eszközlője, aminek eddig volt, tudniillik: az ínségnek”.

Berzsenyi tehát hangsúlyosan kiemeli a műveltség fontosságát, de mellé legalább ilyen határozottan odarakja az erkölcsösséget is, például azt is írja, hogy:

„…a magyar nép igen idomos, becsületérző, sok erővel és természetes okossággal bíró […], de annak szép hajlományai gyakran nagyon rosszra vannak fordítva; úgyhogy annál többnyire a csinosság és büszkeség betyársággá, az okosság ravaszsággá, az erő és hamis becsületérzés pedig zsiványsággá fajul, elannyira, hogy vagynak némely erdősebb és magyarabb tájaink, hol a magyar ifjúság a zsiványságot, azaz a tolvajságnak, rablásnak és szilajságnak minden nemeit nem rútnak és rossznak, hanem férfidísznek és erénynek nézi […] a legélénkebb nép is kultúra nélkül legtöbb erkölcsi romlottságra hajlandó” (Berzsenyi Dániel: Poétai harmonistika, 1833. In: Berzsenyi összes műve. Budapest, Osiris Kiadó, 1999: 350).

Beszél még a gyermeknevelésről is, nem csak az említettekről, de most csak annyit húznék alá, vastagon, hogy ez a műve, ezek az eszmék bizonyíthatóan a méhesházban születtek, ott „tisztázgatta”, írta a költő, s kétszáz esztendő távlatából feltehetjük a költői kérdést: vajon megfogadtuk-e tanácsait?

Visszatérve témánkhoz, jól látható, hogy a méhesház ekkor már – kétszáz éve! – nemcsak méhészeti funkciót szolgált, hanem pihenésre, alkotásra, divatos kifejezéssel élve: rekreációra is használták. A méhesházak igazi kultuszát azonban BÁRÓ AMBRÓZY BÉLA teremtette meg felejthetetlen művében, ahol számos gyönyörű, korabeli képet közöl a régi Magyarország méhesházairól és azt írja, hogy:

„…a méhkunyhó és a méheresz már haladottabb állapot az előbbivel szemben. A méheresz tulajdonképpen oszlopokra helyezett olcsó tető, oldalfalak nélkül, míg a méhkunyhónak már oldalfalai is vannak. A méhszín nagyobb méhállomány részére készült méhkunyhó. [Valójában ilyesmi „méhszínek” alatt tartják sokan napjainkban is a kaptáraikat – A szerző.] Első részük nyitott. Itt vannak az erős deszkákból készített polcokon elhelyezve a kasok és a kaptárak.”

A kelencét „zárt szín”-nek hívja, és így írja le Ambrózy:

„A zárt szín már tökéletesebb. Hátsó fala rendesen deszkából készül; a tetőt zsindellyel vagy cseréppel fedik. A hátulsó fal és a kasok között rendesen folyosó van. Külső alakjára nézve különféle lehet, s rendesen szabad területet övez körül.”

Végül pedig kiemeli, hogy:

„…a méhek állandó elhelyezésére a méhházak vagy méhesek szolgálnak. A méhes vagy nyitott, vagy zárt. A méhesben már nemcsak a kasoknak és a kaptáraknak, de a különféle méhészeti eszközöknek is megvan a maga helye. Sőt gyakran a méhes a méhész pihenőhelye is, amikor aztán dívány vagy ágy is található a méhesben. Kényelem és a nyugodt munka szempontjából a nyitott méhes nem mondható tökéletesnek, mivel homlokfala hiányzik, s ennek helyét a kastartó állvány foglalja el. […] A zárt méhes már kényelmesebb. Ennél a kaptárak (esetleg kasok) úgy vannak elhelyezve, hogy zárt falat alkotnak, vagy pedig a falba be vannak építve. E méhesben bármely időben nyugodtan dolgozhat a méhész, a méhek nem juthatván be a méhesbe, nem zavarják őt munkájában” (Báró Ambrózy Béla: A méh. Kiadta az Országos Magyar Méhészeti Egyesület, Budapest, 1914: 281).

Ambrózy még külön ír a méhes ablakainak fontosságáról, hogy a telelésben mennyit segíthet egy ilyen méhlak, illetve hogy korában már valódi méhes pavilonokat is építettek, amelyek „csinosan, szépen, néha művésziesen épített méhesek”. E méhesházakból egész sort közöl, s én ezt részben megismételtem A méhészet művészete című könyvemben – most csak azt emelném ki, hogy

A huszadik század során az első és a második világháború, a fasizmus és a kommunizmus mindezt a tudást, értelmet, bölcsességet csaknem véglegesen kitörölte a közös emlékezetből.

Már Ambrózy is mutat könyvében „kerekekre szerelt méhest”, de a méhesházak vándorló méhészkonténerré csak a motorizálás elterjedésével váltak.