A méhészet művészete II.

A méhes és a méhesház történetének ugyanakkor van egy nagyon sajátos és izgalmas magyar szála is. Már Eva Crane is eljut lexikális részletességgel megírt, méhesekről szóló leírásában GUNDA BÉLA gyűjtéséig, s külön kiemeli a kelencét, mint egyedi méhest. Gunda Béláról és a kelencéről írtam A méhészet művészetében korábban, a magyar nyelv és a magyar népi hagyományok, valamint a méhészet kapcsolatában. Kiemeltem, hogy

de most mélyebbre ásva a témában, arra hívnám fel olvasóim figyelmét, hogy Gunda Béla gyűjtése a huszadik században elsősorban csak a paraszti világban volt lehetséges, és bármennyire is értékes – és igen nagyra tartom –, mégsem nem ad teljes képet a magyar méhészeti hagyományokról, ugyanis a nemesség és a polgárság bizonyos köreiben is népszerű méhészetet és méhészeti hagyományokat, szokásokat nem tárta – mert nem tárhatta – fel.

Pedig az első méhesekről is inkább a nemesség levéltáraiból, jóval korábbi korból és forrásokból értesülünk, amelyek azt mutatják, hogy már négyszáz évvel ezelőtt is voltak igen szépen kiépült méhesek és kezdetleges méhesházak a hazában:

„Maga a méhesház szintén magyar módra épült. Ezt a méhesházat kölönczének vagy kelenczének hívták. Olykor méhtartó állásnak is mondják. Munkács 1634. évi összeírása például ezt mondja: »Vagyon egy méhkelencz, vagyon köpüméh 72.« […] A huszti gyümölcsöskertben lévő kelenczét az 1684. évi összeírás így mutatja be: »Középszerű sövényből font, támaszos, jó széles lészájú, kerekded, jó méhkelencze. Nyílik belé fasarkos, hevederes, vasreteszes fenyüdeszka-félszerajtó srófos lakatjával együtt. Az közepin egy nagy almafa van. Az lésza alatt méhköpü 32 és üres méhköpük.« […] A méheknek teleltetése vagy magában a kölönczében, vagy pedig e czélra készült külön állásban történt. A teleltetésre szánt méheket szénával védték a hideg ellen. Bornemissza Anna fejedelemasszony rónaszéki kúriájának méhese 1684-ben 65 köpűre rúgott” (Takáts Gábor: Rajzok a török világból. Budapest, MTA, 1917: 417).

Később elterjedtebb lett a méhes, méhház, méhesház kifejezés. Mindenesetre az idézett könyvből is kitűnik, hogy már az 1600-as években a magyar nemesség körében egyfajta divatja volt a méhesházaknak, miként egyébként Franciaországban például divat volt az arisztokraták között, hogy üvegfalú méhlakásokat készíttessenek, s egy-egy társasági összejövetelen a méheket szemléljék, míg később a polgárság különféle kaptárakkal kísérletezett mindaddig, amíg valamennyire nem szabványosodott utóbbi kérdés. Ám a méhesházak fontosságát csak akkor értjük meg, ha van szerencsénk Uzdi Péter Kassán, 1835-ben megjelent A tapasztalt méhesgazda című könyvét olvasnunk. Ez a korában egyébként kiváló mű nem mellesleg egy álneves szerző könyve, Uzdi Péter ugyanis eredetileg VAJDA PÉTER (1808–1846) volt, a mára már sajnos elfelejtett, de igen tehetséges költő, író és tanár, aki például első fordítója volt Daniel Defoe korszakos regényének, a Robinson Crusoe utazásainak, és aki Szarvason tanár lett – akárcsak egykoron Tessedik Sámuel, aki szintén a méhészettel is foglalkozott –, de végül tragikusan fiatalon, mindössze 38 évesen halt meg. Uzdi (Vajda) Péter még így is hátrahagyott egy igen izgalmas, változatos életművet, benne az említett méhészeti szakkönyvet, amelyben külön kitér a „méhház” építésére és elhelyezésére:

„Fő tulajdonságai, hogy a méhház úgy épített legyen, hogy benne a kasok védessenek az esőtül, az igen erős és tartós napfénytül, az erős szelektül, télen pedig a hideg fagytul. Erősen is álljon, hogy a szélvész föl ne döntse a kasokkal együtt. Végre úgy rakathassuk föl benne a köpük, hogy hátulrul elegendő térünk legyen azoknak alkalmas vizsgálgatására, s a könnyű velők bánásra” (Uzdi Péter: A tapasztalt méhészgazda. Oktatások a méhészet körül az egész esztendőben minden foglalatosságokrul. Útmutatásul azoknak, kik a mezei gazdaság ezen szinolly nevezetes mint hasznos ágában örömmel, okosan és szeretettel akarnak foglalatoskodni. Magyarország különbféle égaljához alkalmaztatta Uzdi Péter, a méhészet kedvelők egyike. Tizennégy ábrázolattal. Kassán, 1835).

Ezután Uzdi (Vajda) Péter külön kitér a „méhház” elhelyezkedésére, fekvésére, környezetére, kimondott hangsúlyt fektetve a tájolására:

„A méhház helyzetétül igen sok függ; de ezt sok oldalrul tekinthetni, példának okául először is a nap állására nézve. A kasokat soha sem kell éjszak felé állogatni, mert ha a méhház eleje északra néz, a méhek vagy semmi, vagy kevés napfényt kapnak. De az igen sok napfény sem hasznos a méheknek, mivel a méz igen könnyen megolvad és folyó lesz a köpűben, kivált középnyáron, s ekkor a méhek annak fölnyalására vesztegetik az időt – az ifjú, most fölvett rajok könnyen az elmenetelre ingereltetnek a hőség által. Legjobb helyzet az, ha a kasok délelőtt kapnak napot, mindegy kilencztül tizenegy óráig.”

Uzdi Péter könyvének a legvégén van egy értékes, kihajtható ábragyűjtemény, amiért elzarándokoltam a Mezőgazdasági Múzeum könyvtárába.