Sóska

A kerti sóska az egyik legkorábbi évelő, hidegtűrő zöldségnövényünk, amely magas C-vitamin- és vastartalmáról ismert. A termesztésben a keserűfűfélék családját három sóskafaj képviseli. A közönséges sóska (Rumex acetosa) Európán kívül Ázsiában, Észak- és Dél-Amerikában őshonos növény. Vad alakja nálunk is megtalálható, elsősorban mélyebb fekvésű, vizes területeken, réteken fordul elő. Az angol sóska (Rumex rugosus) vagy paréjlórom nálunk kevésbé ismert, néhány nyugat-európai országban fogyasztják. Leveleinek alakja hasonlít a közönséges sóskáéra, íze kevésbé savanyú. Nagy előnye, hogy a rendkívüli nagy hideget leszámítva egész télen át szedhető.

A sóska jellegzetesen savanykás ízű, ami az oxálsavtartalmának köszönhető. Őshazája Európa és Nyugat-Ázsia. Vadon is gyakran előfordul réteken, legelőkön. Már az ókorban gyűjtötték és fogyasztották savanykás íze miatt. Az emberek kezdetben vadnövényként használták, majd fokozatosan vonták termesztésbe. Nagyüzemi termesztése nem jelentős Magyarországon, inkább házikertekben nevelik. Ha magunknak termesztjük, figyeljünk arra, hogy a levél a zsengeségét rövid ideig tartja meg, illetve melegben gyorsan magszárba megy.

Étvágygerjesztő hatású. Március–áprilisban vethető, májustól augusztusig szüretelhető, fiatal, zsenge levelei főzeléknek, levesnek kiválóak. A sóskamártást, avagy főzeléket lisztes rántással vagy habarással készítik, cukorral kiegyensúlyozzák a savanyúságát. Gyakran főtt krumplival és hússal tálalják. Savanykás, friss ízű leves is készíthető belőle, tejföllel lágyítva. Frissen salátába is tehető, de erőteljes íze miatt csak kisebb mennyiségben, inkább keverve használják. Oxálsavtartalma miatt túlzott fogyasztása nem ajánlott.

Mángold

A mángold a Földközi-tenger medencéjének keleti térségéből származik. Ősalakja az itt található Beta vulgaris var. maritima, amelynek első kultúrformája a mángold volt. Elsősorban Nyugat-Európában és Észak-Amerikában népszerű, de ott is csak kisebb felületen termesztett répaféle. Különösen Franciaországban, Svájcban és Horvátországban kedvelik, utóbbi országban nem is tálalnak halételt nélküle.

Termesztésének kezdete az i. e. negyedik évszázadra vezethető vissza. Dél-európai őshazájából hódító katonák juttatták el északi területekre, és ma már egész Európában, a Közel-Keleten és Indiában is ismert, főként a téli időszakban termesztett élelmiszer- és takarmánynövény. Napjainkban szinte mindenütt ismerik, de sehol sem termesztik nagyobb felületen. Leggyakrabban fokhagymával és olívaolajjal párolva, halételekhez és húsokhoz köretként fogyasztják. Frissen salátakeverékekben használjuk, akár babyleaf formában.

Rebarbara

A rebarbara Szibéria, Pakisztán és Kína területéről származik. Zöldségnövényként csak néhány száz év óta fogyasztják, de gyógyító hatását régóta ismerik Európában. Termesztéséről az első feljegyzések a 16. századból származnak, ez időben az angolok és a franciák fogyasztották. Németországban és

Közép-Európában csak a 19. században vált általánossá. Nálunk is több mint száz éve ismerik, de sem a fogyasztása, sem a termesztése nem terjedt el igazán. Alapvetően három fajtatípust különböztetünk meg: a zöld levélnyelű és zöldes húsú fajtákat, a piros levélnyelű és zöldes húsú fajtákat, valamint a piros levélnyelű és rózsaszín húsú fajtákat.

A rebarbara sokoldalú, de főleg édes ételekben használják – bár zöldség, inkább gyümölcsként kezelik a konyhában. Íze erősen savanykás, ezért általában cukorral vagy édes gyümölcsökkel párosítják. Készíthetünk belőle lekvárt, dzsemet, kompótot, szörpöt, limonádét, keverhetjük gyümölcslevekhez. Sütemények, piték töltelékeként gyakran párosítják szamócával. Sós ételek, húsok mellé savanykás szószként is tálalják.

A fotókon a Rijk Zwaan nemesítőház fajtái szerepelnek.