A homogenitás a nagyüzem követelménye

A XX. század növénynemesítésének egyik legnagyobb eredménye az volt, hogy olyan gabonafajták születtek, amelyek rendkívül egységes tulajdonságokkal rendelkeznek. A nemesítők hosszú évtizedeken át arra törekedtek, hogy a növények egyszerre keljenek, közel azonos magasságúak legyenek, egy időben kalászoljanak és érjenek, valamint minél nagyobb és kiszámíthatóbb termést adjanak. Ez a szemlélet tette lehetővé a korszerű, nagyüzemi gabonatermesztés kialakulását, és jelentős szerepet játszott abban is, hogy a terméshozamok világszerte látványosan növekedtek.

A homogenitásnak számos gyakorlati előnye van. Megkönnyíti a termesztést és a betakarítást, egyenletesebb minőséget biztosít a feldolgozóipar számára, és jól illeszkedik a modern termesztéstechnológiákhoz. Éppen ezért a klasszikus növénynemesítés ma is nélkülözhetetlen szerepet tölt be a mezőgazdaságban.
Az elmúlt évtizedekben azonban a termesztési környezet jelentősen megváltozott. A gazdálkodóknak egyre gyakrabban kell hosszabb aszályos időszakokkal, hőhullámokkal, szélsőséges csapadékeloszlással vagy új kórokozók megjelenésével számolniuk. Ilyen körülmények között felmerül a kérdés: vajon mindig előnyt jelent-e, ha egy tábla minden növénye szinte teljesen egyformán reagál a környezet változásaira?

Evolúciós populáció

Erre a kérdésre ad egy lehetséges választ az evolúciós populációk szemlélete. Kiindulópontja, hogy a genetikai sokféleség amely növelheti az állomány alkalmazkodóképességét.

Az evolúciós populációk létrehozásakor különböző genetikai hátterű növényeket kereszteznek, majd az így létrejött, változatos állományt együtt termesztik.

A következő években nem választják szét az egyes típusokat, hanem hagyják, hogy a természetes szelekció is alakítsa a populáció összetételét.

Nem egyetlen, „tökéletes” növényt keres, hanem olyan közösséget alkot, amelynek genetikai sokfélesége önmagában is növeli a termés biztonságát.

A populációs szemlélet tehát nem a modern nemesítés ellenében született. Sokkal inkább annak kiegészítéseként tekintenek rá a kutatók: egy olyan lehetőségként, amely különösen az ökológiai gazdálkodásban, az alacsonyabb inputfelhasználású rendszerekben és a klímaváltozás által egyre kiszámíthatatlanabbá váló környezetben kínálhat új megoldásokat.

Miért éppen ősgabonák?

Ha a populációs szemlélet elvileg bármely gabonafajnál alkalmazható, miért fordul ekkora figyelem az ősgabonák felé?

A válasz részben a múltjukban rejlik. Az alakor, a tönke vagy a tönköly évezredeken át viszonylag kis léptékű gazdálkodási rendszerekben fejlődött, ahol a termesztők elsősorban a helyi adottságokhoz alkalmazkodó növényeket választották ki vetőmagnak. Bár ezek a gabonák is átestek háziasításon és szelekción, genetikai sokféleségük sok esetben nagyobb maradt, mint a modern, intenzív termesztésre nemesített búzafajtáké. Ez a változatosság ma különösen értékes tulajdonságnak számít.