Azonban ezek költségei és hatékonysága természetesen nagyon eltérő mértékű lehet. Az öntözés kapcsán fontos alapelv, hogy a vízpótlás nem az agrotechnikában (pl. vetésváltás, talajművelés, tápanyagellátás, vetéstechnológia stb.) elkövetett hibák, hiányosságok ellensúlyozását, hanem a már eleve okszerű termesztéstechnológia hatékonyságának további javítását szolgálja. Természetesen más a helyzet, amikor olyan hatalmas az aszály, hogy az állomány, a termés megmentése a cél. A klímaváltozás szempontjából a búza különleges helyet foglal el a szántóföldi növények között, és sokéves tartamkísérleteink azt mutatják, hogy öntözése csak kivételes esetben indokolt.
Az elmúlt évszázadok, évtizedek öntözési tervének (gravitációs vízellátás) megfelelően főként a folyóvölgyekben terjedt el az öntözés (1. ábra). A későbbi kutatások (például Bocz Ernő professzor vizsgálatai) ugyanakkor egyértelműen azt igazolták, hogy a nagyobb termékenységű, löszháti területeken, a csernozjom talajokon rendszerint jobb az öntözés hatékonysága, mint a folyóvölgyi réti öntéstalajokon. Ennek megfelelően kiterjedt öntözési rendszerek jöttek létre a Hajdúságban, a békés-csanádi, a szolnoki hátsági területeken, és azok bővítése a jövőben is indokolt lehet a többletköltségek ellenére.
Megváltoztak a körülmények
A klímaváltozás szempontjából a búza különleges helyet foglal el a szántóföldi növények között. Ennek egyik oka a származása. A búza géncentruma a sztyeppi, arid térségekben van (Termékeny félhold), ezekhez az adottságokhoz sok-sok ezer év alatt alkalmazkodott a növényfaj. A különleges megítélés másik oka, hogy az őszi búza tenyészidejének jelentős része a viszonylag jobb vízellátottságú őszi-téli-tavaszi időszakra esik, és még a nyári aszályos periódus előtt betakarítható. Ezeket a kedvező feltételeket figyelembe veszik a búza nemesítése és agrotechnikája során, bár az elmúlt évtizedekben a klímaváltozás nagymértékben átalakította a hazai termesztés ökológiai feltételeit (2. ábra). Talajtani szempontból kedvező folyamat, hogy a búzatermesztésre legkevésbé alkalmas területek aránya csökkent (az 1930-50-es évek 30%-áról 15%-ra).
Ennek a folyamatnak a legjellemzőbb értékei, hogy az évi átlagos csapadékmennyiség – területenként igen nagy eltéréssel – 150-200 milliméterrel csökkent az 1930–50-es évekhez képest, miközben az évi középhőmérséklet 0,5–1 Celsius-fokkal, a hőségnapok száma pedig 15–20 nappal nőtt. Ezek olyan átlagértékek, amelyek az extrém meteorológiai jelenségek miatt igen nagy szélső értékeket vehetnek fel.
