A kártevő atkáknak sok természetes ellenségük ismert, ilyenek a ragadozó atkák, a virágpoloskák, a katicabogarak, a zöld fátyolkák lárvái és a ragadozó tripszek.

A ragadozó atkák az ökológiai gyümölcstermesztés biológiai növényvédelmének nélkülözhetetlen részei. Képesek hatékonyan visszaszorítani a kártevők egyedszámát, feltéve, hogy a növényvédő szerek használata nem gátolja meg a betelepülésüket és természetes felszaporodásukat. Ősszel filccsíkban is kihelyezhetők a fákra, ahol megtelepedve tartósan kordában tartják a kártevők egyedszámát, jelentősen növelve azzal a termésbiztonságot.

A Phytoseiidae család fajai szabadon élő, gyors mozgású, viszonylag nagy testű atkák, amelyek főleg a levelek fonákán találhatók. Átlagosan 0,3-0,5 mm nagyságúak. Testük színezete opálos, sárgás vagy barnás árnyalatú, lábaik gyors mozgású futólábak. Jellemző rájuk, hogy kártevő atkák hiányában alternatív táplálékokon, például pollenen, sejtnedveken, illetve gombaspórákon is képesek fennmaradni. Évente négy-öt nemzedékük van, és a kifejlett nőstények telelnek át a kéregrepedésekben, a rügypikkelyek vagy a pajzstetvek elhalt pajzsai alatt. A ragadozó atkák legnagyobb egyedszámban a nyári hónapokban figyelhetők meg a gyümölcsfákon.

A Stigmeidae családba tartozó fajok a takácsatkáknál kisebb méretűek, a kifejlett nőstények szabad szemmel alig láthatók, átlagban 0,25-0,3 mm nagyságúak. A kifejlett atkák tojásdad alakúak, színük a tápláléktól függően sár­gás­zöld vagy narancsszínű. A hazai gyümölcs- és szőlőültetvényekben a Zetzellia mali ragadozó atka tekinthető az egyik domináns hasznos atkafajnak.

Az Amblyseius finlandicus a gyümölcsfákon a leggyakrabban és legnagyobb egyedszámban előforduló ragadozó atka. A takácsatkáknak elsősorban a tojásait és a fiatal lárváit szívogatja. A kifejlett egyedek fehéren opálos színűek, testük ovális, átlagosan 0,3-0,4 mm nagyságúak, a hímek valamivel kisebbek. A nőstények telelnek át a fák kéregrepedéseiben. Az első egyedek lombfakadás után jelennek meg, és virágporral táplálkoznak. Többnyire a levelek érzugaiban, a levélszőrök között húzódnak meg, s innen indulnak zsákmányszerzésre. Az első tojásaikat is a főér melletti részekre rakják le. A növényvédő szerekkel rendszeresen kezelt ültetvényekben az A. finlandicus csak szórványosan fordul elő, főleg a tenyészidőszak kezdetén és végén. A peszticidek alkalmazásának megszűnését követően rendkívül lassan települ vissza az ültetvényekbe.

Az Amblyseius andersoni egyedei a levelek fonákán élnek és itt pusztítják el zsákmányállataikat, a kétfoltos takácsatkát, a piros gyümölcsfa-takácsatkát, a levélatkákat. Tavasszal a telelőhelyekről történő előjövetelük után a fás részeken telelő piros gyümölcsfa-takácsatka téli tojásait is tizedelik. Az A. andersonit hazánkban eddig számos gyümölcsfajon kimutatták, így például almán, körtén, birsen, mogyorón, málnán, fekete ribiszkén és dión is. Alacsonyabb hőmérsékleten is hatékony, aktivitása már 6 °C-on kezdődik, bár optimális hőmérsékleti tartománya 20-38 °C.