Vajon tudunk-e olyan szemlélet- és gyakorlatváltást eszközölni, amely révén megállítható az ország kiszáradása, elsivatagosodása, elsivatagosítása? Szükség van-e vízlépcsőkre, vagy más módon is megvalósítható, hogy nagyobb mennyiségű vizet juttassunk a tájba? Az eseményről osztunk meg néhány gondolatot.
Hazánkban egyre inkább konszenzussá válik, hogy a vízről való gondolkodást alapvetően másként kell értelmezni. Másképp kell gondolnunk a vízre, a vízmegtartásra és a vízgazdálkodásra, mint az elmúlt évtizedekben, hiszen jól látható, hogy krízist élünk meg. Ez nem egyszerűen agrárpolitikai, nem ökológiai és nem is pusztán vízgazdálkodási kérdés, hanem össztársadalmi sorskérdés. Az azonban még vitatott, hogy milyen eszközeink vannak a szemléletváltás megvalósítására.
A kerekasztal-beszélgetés egyik szakértője, Réder Ferenc biológusmérnök, fejlesztéspolitikai tanácsadó rövid helyzetértékelésében találóan polikrízisnek nevezte azt a helyzetet, amelyben jelenleg vagyunk. Hazánk ökológiai állapotának szemléltetése céljéból elmondta: a Tápió mentén, egy vizes élőhelyen tíz évvel ezelőtt körülbelül 60 000 békát mentettek meg. Idén ez a szám már mindössze 60 egyedre csökkent. Mint mondta, akkor vagyunk képesek funkcionálni, ha az ökológiai rendszerünk működőképes…
Az értelmezés léptéke nem mindegy
A Kárpát-medence, mint régió, illetve a Duna vízgyűjtő léptékében történő problémakezelése elengedhetetlen a kérdésben. Mint az Réder mondandójából kiderült, a nemzeti katasztrófakockázati jelentésben a hőhullámok, az aszály mellett többek között az árvíz is szerepel, mely ugyan idén elkerül bennünket, de vélhetően a jövőben a Kárpát-medencét is érinteni fogja.
Balogh Péter gazdálkodó-geográfus, a Vízválasztó Mozgalom elnöke nem ismeretlen a hazai vízmegtartással és a helyes vízgazdálkodással kapcsolatos gondolatmenetek képviselői között. Ebben a kontextusban, kizárólag a duzzasztás és a mederküszöbök kérdésére fókuszálva elmondta: nem az a kérdés, hogy duzzasztás vagy semmi, hanem az, hogyan oldjuk meg azokat a problémákat, amelyeket eddig duzzasztással próbáltak orvosolni.
Mondandójából kiderült, hogy annak idején koncepciózusan alakítottak ki egyenes, hosszú lefutású csatornákat a kis-, közepes és nagy vízfolyásaink mentén. Erre irányult a közép- és kisvízi szabályozás egyaránt. Geográfusként, a táji összefüggéseket és a modern kori szabályozás mechanizmusát ismerve úgy látja, hogy:
A kisvízi mederküszöböket mederemelési eszközként, zúgószerű kialakításban képzeli el, tehát nem éles, egyenes, mechanikus küszöbökként, hanem a folyó hosszmetszetében előforduló természetes küszöbök hangsúlyozásával. A folyó mederanyaghoz juttatása – vagyis „az éhes folyó megetetése” – a szabályozás következtében hordalékszegénnyé vált folyóink esetében szintén megoldandó feladat.
A szakértő szerint hiába alkalmazunk bármilyen duzzasztást, vízszintemelést vagy mederemelést, ha nem történik meg a mentett oldali – vagyis az árvízvédelmi gáttal leválasztott ártéri területeket érintő – tájhasználatváltás.
