A távlovasnak óriási, más szakág lovasai számára szinte elképzelhetetlen figyelmet kell fordítania a nyeregre. Ennek alapvetően három oka van.
Az első a tökéletes fekvés követelménye – és itt valóban tökéletes kell hogy legyen az a tökéletes. A jól illeszkedő nyereg lehet, hogy nem válik a ló számára kényelmetlenné négy-öt óra alatt, de tíz-húsz órán keresztül csak a tökéletesen felfekvő nyereg képes megfelelni az elvárásoknak. Az alapozóedzések kezdetén tökéletesnek számító nyereg az edzésprogram vége felé viszont már nem lesz az, hiszen lovunk izomzata folyamatosan alakul. Sőt, ez egyetlen versenyen belül is igaz lehet: a reggel hatkor tökéletes nyereg este nyolckor már nem biztos, hogy jól fekszik fel lovunk hátán.
A másik ok, amely a nyerget kiemelten fontossá teszi, a súlykérdés. Mivel hosszútávon 75, rövidtávon 70 kg a minimumsúly (ami a lovas és a felszerelés súlyából adódik össze), mindenki ezt igyekszik megközelíteni. A kis súlyú lovasok nehéz nyerget keresnek, a nehezek könnyűt – hiszen nem akarják lovukat plusz kilókkal terhelni.
A harmadik fontos szempont a lovas kényelme. Ez ugyan másodlagos a ló kényelméhez képest, de nem hanyagolhatjuk el. A fáradt lovas holtsúlya ugyanis óriási terhet jelent az állatnak, egy ízületi fájdalom pedig féloldalassá teheti a lovast, ami a ló sántaságához, és így kizáráshoz vezethet. A megoldást jelentő nyeregtípusok műanyagból készülnek és üregesek, így belsejük feltölthető a megfelelő mennyiségű súllyal. Formájukat illetően átmenetet képeznek az angol- és a westernnyereg közt, sokban hasonlítanak a bocknyeregre. Kialakításuknak köszönhetően elsősorban akkor kényelmesek, ha a lovas álló helyzetben lovagol, ami a távlovasversenyeken jellemző. Általában nem kell alájuk izzasztó, ezt egybeépítették a nyereggel. Anyaguk gyorsan szárad, könnyen mosható. Ezek a nyergek könnyedén áttömhetőek, így akár verseny közben néhány perc alatt a lóhoz igazíthatjuk őket. Elég hosszú felfekvésűek a jó súlyelosztás érdekében, de nem túlzottan azok, hiszen nem akarjuk terhelni velük a távlovassportban jellemző, viszonylag apró lovak veséjét. Ilyen nyergeket ma már számos gyártó forgalmaz.
Fontos, hogy a kengyel kellően széles legyen, a lovas lába jól felfeküdhessen rá. Egy hagyományos kengyelben néhány óra állás után már nagyon tud fájni a talp. Ugyanebből az okból fontos, hogy a kengyel jól párnázott legyen. Ez egyébként a térdízületet is kíméli. Néhányan rugós kengyelt is használnak, ezzel maximalizálva a puha alátámasztást. Mások ezt nem találják elég stabil támasznak, illetve úgy vélik, túlságosan igénybe veszi így vádlijukat a lovaglás.
A kantárok és szügyhámok ma már szinte kizárólag biothane-ból készülnek, gyakorlatilag teljesen kiszorítva a bőrt. Ezek a színpompás műanyag csodák bírják az esőt, a ló állandó locsolását a melegben, illetve az alapos mosást verseny során több alkalommal is. A bőr sokkal inkább magába gyűjti a ló izzadságát, és jóval több ápolást igényel. Ráadásul könnyebben szakad a biothane-nál. Ezen műanyag kantárok mindegyikét úgy gyártják, hogy a zablát egy egyszerű mozdulattal, karabinerrel el lehessen róluk távolítani, és a ló zavartalanul ehessen-ihasson. Ugyanez igaz a szügyhámokra: mindenhol karabiner rögzíti őket, nem kell csatokkal bajlódni a verseny hevében. A szügyhámok közül mindig V alakút válasszunk, ami nem akadályozza lovunk vállát a mozgásban.
Ami az „apróságokat” – általában ínvédőt, bokavédőt – illeti, a legjobb, ha a nyergen, a kantáron, és terepviszonyoktól függően a szügyhámon kívül nincs szükség más felszerelésre. Minden, amit felrakunk rá, törheti a lovat, csavarodhat, megsérülhet, elveszhet – egyszóval gondot okozhat. Ezért fontos mérlegelni, hogy mennyire van az adott segédeszközre szükség. Amennyiben lovunk mozgása vagy a terepviszonyok szükségessé teszik a használatukat, akkor jó minőségű, stabil, könnyű, jól tisztítható boka- és ínvédőt alkalmazzunk.
Hideg vagy esős időben szükségessé válhat a munkatakaró használata is. Jó, ha rendelkezésünkre áll egy vízálló és egy poláranyagból készült változat. A távlovak ugyan stramm, általában sok időt legelőn töltő állatok, de tíz óra terhelés után már könnyebben kihűlnek. Érdemes ezekhez a takarókhoz otthon hozzászoktatni a lovat – még akkor is, ha két-három órás edzés alatt, szakadó esőben sem igényli feltétlenül a ló. Versenyen, amikor már tizedik órája zuhog, jól fog neki esni, hogy a vesetájékát és farizmait melegen tartjuk. A legtöbb munkatakarót valószínűleg olyanok tervezték, akik nem lovagoltak még rossz időben terepen, ezért általában kis átalakításra lehet szükség. Ez legtöbbször rögzítőszalagok felvarrását jelenti, hogy a szél ne fújja fel a takarót lovunk hátáról.
Minden felszerelésnél a legfontosabb alapszabály: soha ne a versenyen próbáljuk ki. Versenyen a jól bevált, jól ismert felszereléseket alkalmazzuk, amelyek biztosan nem okozhatnak gondot, vagy szokatlanságukból adódóan akár csak több stresszt a ló számára. Nincsenek tehát versenyre félretett „szebb” darabok és otthon koptatott felszerelések.
