Azt gondolhatnánk, hogy a társállattartásnál nincs békésebb foglalatosság, és a természetre nézve is ez az egyik legveszélytelenebb kedvtelés. Hiszen aki kisállatot tart, az vélhetően szereti a természetet, és semmiképpen sem okozna kárt a környezetében. Ám ha nem is rosszindulatból, hanem inkább tudatlanságból vagy valamiféle félremagyarázott állatszeretetből, sokan mégis kiengedik a szellemet a palackból…
Ma már számos idegenhonos állatfaj él Magyarországon, melyek leginkább vizeink őshonos lakóinak életét keserítik meg.
A 19. század végétől jobbára elevenszülő fogaspontyokat telepítettek be vizeinkbe. Később bővült a választék, a Hévízi-tó kivezető csatornája például tele van trópusi halakkal. Közülük is kiemelkedik a bíborsügér, amely aligha saját úszójával lavírozott el eddig egzotikus otthonából. Ám más meleg vizű tavak, patakok és folyók is jócskán szolgálnak trópusi meglepetésekkel. Állítólag ezekben a vizekben nagyon szép, egészséges halak fejlődnek, így gyakori az ottani ivadék visszafogása és értékesítése. Kár, hogy a trópusi csodák veszélyt jelentenek természetes vizeink ökoszisztémájára!
Páncélos túlélő
A leglátványosabban elszaporodott egykori társállat talán a vörösfülű ékszerteknős. Az ékszerteknősök a múlt század ’60-70-es éveiben érkeztek nagyobb számban állatkereskedéseinkbe. Kezdetben még borsos áron keltek el, majd egyre csökkent az áruk. 1977-ben például 120 akkori forintért már lehetett ékszerteknős bébit vásárolni. A kis teknősök tömegével érkeztek, nyugodtan mondhatjuk, hogy ezrével-tízezrével. Ám az már felettébb szomorú, hogy a rossz tartás, leginkább helytelen táplálás miatt 90%-uk elpusztult.
Ilyen esetekben vagy nem volt nagyobb terrárium beszerzésére, elhelyezésére lehetőség, vagy pedig a teknős nagy férőhelyét – leginkább a szag miatt – túl gyakran kellett takarítani, amit hosszú távon nem mindenki vállalt be. (Abban az időben a nagy teljesítményű külső szűrők még nagyon drágák voltak, és hazánkban még nem terjedtek el.) Ezért a teknősöknek menniük kellett: vagy állatkertekbe kerültek, vagy pedig elengedték őket természetes vizeink valamelyikében. Kezdetben, amíg kemény telek voltak, nem sok esélyük maradt az életben maradásra, még kevésbé a szaporodásra, ám ahogy enyhült az időjárás, mind több teknős alkalmazkodott a hazai körülményekhez. Sokáig még csak az elengedett teknősökről volt szó, ám a páncélosok lassacskán szaporodni kezdtek. E sorok írója húsz évvel ezelőtt látott először egy olyan „ékszerbébit”, amelyet egy horgász talált egy tó mellett – azóta már jó néhányat leltek.
Emellett táplálékkonkurense is. Sajnos még nem teljesen tisztázott, hogy az ékszerteknős milyen hatással van az egész hazai ökoszisztémára. Ám ahogy a globális felmelegedés mindinkább érezteti hatását, más teknősfajok elengedett képviselői is megtalálják a számításukat, bár ezek – talán a sárgafülű ékszerteknős kivételével (tudomásom szerint ez még nem bizonyított) – nem szaporodnak a természetben.
Nagy veszélyt jelenthet – nemcsak a faunára, hanem közvetlenül az emberre is – a harapós teknős. Ez a nagyra növő, eredetileg Észak-Amerikában honos faj roppant veszélyes, a vigyázatlan embernek akár az ujját is leharaphatja. Hazánk természetes vizeiből rendszeresen fognak ki harapós teknősöket, de azt senki sem tudja, hányan élhetnek még a felszín alatt.
