Az idősebb PLINIUS (Kr. u. 24–79) a méhek gyógyító hatásáról értekezett a Naturalis Historiában, míg GALENUS (Kr. u. 129–199) méhmérget használt különböző gyógyszerekben is. I. Nagy Károly frank császárt (742–814) éppen úgy, mint Rettegett Ivánt (1530–1584) méhszúrásokkal gyógyították meg, és tudjuk, hogy francia orvosok már méhmérget gyűjtöttek a XVII. században.
de az áttörést csak a cseh származású méhész-orvos, DR. FILIP TERČ (1844–1917) hozta meg, aki – miután a nagy méhészeti hagyományokkal rendelkező szlovéniai Mariborba költözött, ahol méhszúrásokkal kezelte betegeit – 1888-ban publikálta eredményeit Jelentés a méhcsípés és a reuma közötti különös kapcsolatról címmel. Ugyanezekben az években Oroszországban és Ausztriában is kutatások folytak e területen, de a méhmérget csak 1928-ban izolálták. 1935-ben publikálta részletesen BECK BÓDOG FÉLIX a méhméreg-terápiát, amelyet New Yorkban ekkor már alkalmazott, a feljegyzések szerint sikeresen. Ez a könyve a The Bible of Bee Venom Therapy, amelynek nekem az 1997-es újabb kiadása van meg, hihetetlenül részletes és izgalmas olvasmány.
Beck Bódog Félix magyar zsidó volt, 1868-ban született Baján, és New Yorkban halt meg 1942-ben. Ő folytatta Terč munkásságát, amennyire tudjuk ő írta le először az „apiterápia” szóösszetételt, és vitte a méhekkel és a méhészeti termékekkel való gyógyítás eszméjét az Egyesült Államokba. Jól látható, hogy a modern korba lépve, elsősorban a méhméreg gyógyászati alkalmazását értették az apiterápia alatt, ami természetesen igen leszűkíti a lehetőségeket, de erre később még visszatérek. Bár meg kell jegyeznem, hogy Beck rendkívül értékes könyvet írt a mézről Honey and health címen, amely 1938-ban jelent meg, s amit sajnálatos módon Beck halála után meghamisítottak. Utóbbi kiadás az ismertebb és elérhetőbb, minderről és bővebben Beck Bódog Félix életéről is írt könyvében Körmendy-Rácz János (Dr. Beck Félix Bódog élete. Lilli, Nagykovácsi 2019).
A méhméreg-terápia a kezdetektől fogva vitákat váltott ki, tekintve, hogy nem veszélytelen, hiszen allergiás reakciókat okozhat egyeseknél, illetve volt/van vele más probléma is, ami már a korai alkalmazások során kiderült Beck Bódog Félix számára is. A méhméreg-terápiánál ugyanis azt tapasztalták, hogy más hatást érnek el, ha „hagyományosan”, tehát ténylegesen méhekkel szúratnak úgynevezett „trigger-pontokra”, vagy ahogy manapság nevezik ezeket, „apipunktúrás pontokra”, és mást, amikor nagy nehezen kinyerik a méhmérget, injekcióba rakják és úgy adják be a betegeknek. A tapasztalat azt mutatta, hogy a hagyományos méhszúrások az eredményesebbek, ami előrevetítette a fő problémát, vagyis azt, hogy bár különböző méhméregtartalmú szereket, például kenőcsöket elő lehet ugyan állítani, és ezeknek kétségtelenül van hatása is, de semmi sem ér fel azzal, amikor élő méhekkel szúratnak a megfelelő pontokra.
Rendkívül nehéz ügy ez, ugyanis az apitoxin, vagyis a méhméreg egy általános sejtméreg. Ennek megfelelően nehezen tudták elképzelni, hogy ebből specifikus gyógyszer lehetne. Az előállítása peptidszintézissel állítólag nem olyan nagy kihívás, de mivel erős méreg, itthon senki sem vállalná. De még ha vállalná is valaki, biztos, hogy szigorú engedélyezésre lenne szükség. Magyarul nehéz lenne a méhméregből a gyógyszergyáraknak hatékony, engedélyezett és könnyen gyártható, és főleg eladható gyógyszert előállítani. Igaz, én csak annyit szerettem volna elérni, hogy kísérletezzünk vele reumás, sclerosis multiplexes és autoimmun-betegeknél. Ahogy azt sikerült is elkezdenem, hogy a kaptárlevegős házat asztmás, alvászavaros, szorongásos esetekben vizsgáljam, és adatokat gyűjtsek az eredményekről – igaz, ez nem annyira veszélyes, mint a méhméreg-terápia. Miért szeretnék kísérletezni a méhekkel? Mert szerettem volna megtudni, hogy tényleg gyógyítanak-e, és vajon mi a végső céljuk…
Weiner Sennyey Tibor
költő, író, méhész
