0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. április 19.

Beszélgetések nagymamával a Méhészeti Szövetkezetről

Olvasónk Pályi Krisztina nagymamája, Dobreán Istvánné elbeszélését osztotta meg velünk, aki az Országos Méhészeti Közös Szövetkezetetnél 26 évet dolgozott, és aki a Magyar Mezőgazdaság magazin 1989. február 8. lapszámának borítóján is szerepel.

Évek óta rajongással hallgatom nagymamám minden egyes történetét, melyek visszakalauzolnak a boldog ’60-as, ’70-es évekbe. Az „öreglány” – ahogy Ő saját magát emlegeti –, aki fiatalokat megszégyenítő fizikai energiával rendelkezik, napra és szinte percre pontosan emlékszik élete minden pillanatára, és tudását mesébe illő regényként adja át családtagjainak.

Nagymama: Dobreán Istvánné (Éva mama)

Így történt ez nemrég is, amikor fiatal asszony korából idézte fel második munkahelyét, az Országos Méhészeti Közös Szövetkezetet, ahová 1966 tavaszán vették fel. Az akkori vállalathoz naponta több teherautó és személygépkocsi is érkezett az ország számos pontjáról.

Magyarország egyetlen monopol méhészeti vállalatához vidéki termelők szállították fel Budapestre a begyűjtött mézet, virágport, méhviaszt, propoliszt és más méhészeti termékeket. A laborosok – ahogy, a mama mesélte –, először bevizsgálták a beérkezett árut, majd a mézet egalizálták, összeöntötték, a többi terméket külön részlegekbe szállították.

„A tartályokból hevítést követően hosszú csővezetékeken vezették át egy nagy terembe a mézet: a mackósoknak, az üvegeseknek, a 3 dekásoknak és a tubusosoknak – ahol én is dolgoztam másik 8 munkatársammal. A céghez tartozott még az ostyakészítő üzem és a mézeskalács műhely is. Utóbbi a József körúton volt, egy bérházban. Havonta egy bónt kaptunk (ez a mai értelemben ismert kupon), melyet beválthattunk 3 kiló mézeskalácsra. Első években nem váltottam ki a bónt, majd kollégáim unszolására ellátogattam a mézeskalács üzembe, mely emlékszem, egy balettcipőbolt mellett várta az édes szájú vásárlók érkezését. Egyszer brigádvezetőnk kölcsönadott minket az ostyakészítő üzembe, így jártam életemben először abban a részlegben, ahol 5 kilós dobozokba csomagoltuk, kézzel, a futószalagról érkezett mézes ostyaporciókat. Néha más termekben is dolgoztunk, mint például a viaszöntőben, ahol a gazdálkodóktól beérkezett viaszt megolvasztva egy ekkora – a 82 éves nagymamám körülbelül egy 25 x 50 centiméteres téglalapot formázott kezével – piros bonyhádi tepsibe töltöttük. A tepsiket hűtőbe helyeztük, hogy mi lett velük azután, azt már nem láttam. Nekem minden munka közül is a virágporválogatás tetszett a legjobban, ahol ládákban simogattuk végig a finom, puha virágport.

A kezünk szinte bársonyossá vált, ahogy rátapadtak az apró kis porszemcsék. Kiszedegettük a száraz leveleket, rovartetemeket, és 20-25 kilogrammos textilzsákokba töltöttük az értékes virágport, majd leplombáltuk, és felcímkéztük.

26 és fél évet dolgoztam a cégnél, melynek egyeduralmát az 1984-es években megalakult Magyar Méhészeti Egyesület és számos más vidéki egyesület kezdte megtörni. 1992-ben indult meg a leépítés, majd az utolsó csapatban küldtek el minket is. Még egy évet előre kifizettek 117 ezer forinttal, majd 1993 augusztusában nyugdíjba mentem havi 8220 forinttal. Így köszöntem el az akkor már Hungaronektárnak nevezett méhészeti cégcsoporttól, mely a Vegyész utca 17. szám alatt működött, 5 perces sétára a lakásunktól a Vegyész utca 46-tól.” – zárja nagymamám a visszaemlékezését.

A történet legérdekesebb része, melyet már kiskorom óta tudok, de sosem fogom megérteni, hogy vajon miért dolgozott egy méhészeti vállalatnál – ahová kéretlenül betévednek a méhek, jönnek és mennek, repdesnek a teremben – egy olyan személy, aki halálosan allergiás a méhcsípésre. Talán azért, mert azóta is szeret veszélyesen élni.

Forrás: Magyar Mezőgazdaság

Szaklap, amelyben a cikk megjelent: