Charolais után jött a váltás
Mindezek után tértek át a speciális növényekre.
A gazdálkodó szerint a biotermelésben a legnagyobb gond az örökös harc a gyomnövényekkel és a megnövekedett kézimunka, amire egyre kevesebb ember kapható. Saját földeken dolgoznak, de bérelnek a családtól és az államtól is. Ideálisnak tartja, hogy fasorokkal lekerítve a farm körül helyezkednek el a földek, nem szétszórva, így a bio-követelmények betartásánál sincs gond a szomszédokkal.
A gyógynövényeknél nem használnak még biogazdálkodásban alkalmazható tápanyag-utánpótlást sem, mert az a nézetük, hogy annál erősebb a növény, minél többet szenved, és ezzel koncentráltabb lesz a benne lévő hatóanyag is. Példaként a betyárkórót (Conyza canadensis) említi, amiről kiderült, hogy az itteni sanyarú körülmények között majdnem kétszer annyi linaloolt adott, mint eredeti otthonában, Kanadában.
Másik gondjuk az öntözés, amit a vizenyős területeken ásott kutakból oldanak meg, ahol 4-5 méternyire a földben már elérhető a talajvíz. De itt is érvényes, hogy hagyják szenvedni a növényt, csak végszükség esetén öntöznek.
Egyik kedvenc növényük a sáfrányos szeklice, amiből olajat nyernek ki a kozmetikumokba. A gyógynövények között van számos olyan, amire pár éve még gyomnövényként tekintettek. Például a parlagfűről azt már tudják, hogy gyógynövény, de azt sajnos még nem, hogy miképp lehetne vele pénzt keresni.
A gyógynövényeket egyrészt szárítják, másrészt üzembe helyeztek egy lepárlót a gyógynövényolaj, illetve a vele együtt lepárlódó virágvíz előállítására.
Lepárláskor gőzzel szabadítják ki az illóolajakat, a desztilláció során a párát lehűtik, amiben össze van keveredve a vízzé alakult gőz és az olaj. Az illóolaj később különválik a virágvíztől.
