A lajhárok a fákon érzik magukat elemükben, -ha lehet egyáltalán ilyet mondani-, ott mindenük megvan, ami csak kellhet nekik: ennivaló, levegő és nyugalom. Nincs semmi sürgetés, csak elvannak és lajhárkodnak. Mindennek megvan a rendje és a helye az életükben.
Más nem is hiányzik nekik? Dehogynem, még ha elképesztően lassú is az anyagcseréjük, üríteniük nekik is kell néha. Viszont a fákon nincs vécé, és annyit még ők is tudnak, hogy nem illik csak úgy lepotyogtatni az ürüléküket.
Rettenetesen veszélyes kaland számukra lemerészkedni a földre, hetente egyszer mégis kockára kell tenniük az életüket.
A szertartás
A jelek szerint ez a szertartás különösen fontos szerepet tölt be életükben. Ilyenkor a lomha állatok -akiknek mintha az arcukra ragadt volna egy földöntúli boldogságot sejtető mosoly- szokásukhoz híven leereszkednek a mélybe, hogy ássanak maguknak egy lyukat fájuk tövében, majd abba helyezzék el emésztésük végtermékeit.
A kutatók sokat törték a fejüket, hogy megértsék ezt a kockázatos és rendkívül energiaigényes folyamatot. Vajon a fákat akarják megtrágyázni? El akarják rejteni az árulkodó ürüléket a ragadozók elől? Vagy így próbálnak meg kommunikálni a szintén remete életmódot folytató többi fajtársukkal? Valamilyen nyomós okuk kell, hogy legyen rá. Olyan, amiért érdemes vállalni ezt a nem csekély rizikót.
Közelítsünk rá
Igen, a kutatóknak súlyosan meg kellett sérteniük a lajhárok személyiségi jogait -mert senkit sem illik kakilás közben meglesni-, annak érdekében, hogy megértsék, mi is történik valójában. Nem ismerünk teljesen egy fajt, amíg nincs tudomásunk az meg az összes többi olyan fajról, amellyel együtt él, vagy valamilyen módon összekapcsolódik vele az élete. Így volt ez korábban a komótosan mozgó állatokkal is.
