Sajnos ma már egy kezünkön is meg tudjuk számolni a környék azon gazdáit, akiknél még maradt annyi tehén, hogy kiszálljanak hozzájuk a tejgyárból. A környéken is csak egy-két szövetkezetben maradt értelmezhető, párszázas állományú tehenészet.
Az idősebb házaspár jelenleg napi 500 liter tejet fej, amit a Pozsonyban működő, osztrák tulajdonban lévő tejgyár visz el. A kisebb tehenészetben az a szép, hogy itt még minden tehénnek neve van.
A tehenek zöme szimentáli, vagy ahogy Szlovákiában hívják, szlovák tarka, bár akad egy két tehén, amelyiken látszik a holsteini beütés. Alapból viszont piros-tarkával fedeztetnek, Korbeléknek az a tapasztalata, hogy ennek zsírosabb a teje, és utánuk a bikák is jobban hizlalhatók, értékesíthetők.
Korbel Tamás 1992-ben még a szövetkezetben dolgozott karbantartóként, amikor kivette a földjeit. Persze, azonnal el is küldték a JRD-ből, ahogy errefelé nevezték a téeszeket. Rögtön kivett két tehenet is a földek után járó szövetkezeti vagyonrészek terhére, amik aztán szépen felszaporodtak.
Akkoriban sokan döntöttek így, otthonról, a szülőktől, nagyszülőktől hozták az állatok és a föld szeretetét, és valahogy romantikával gondoltak a valamikori gazdaéletre. Persze Kolberék generációja élte át leginkább azt, amikor a vidék lakosságát a gyárakba, nagyüzemekbe terelték, ami természetesen a szabadság bizonyos fokú megnyirbálását is jelentette. A visszanyert szabadság viszont sok munkával, lemondással járt, nem utolsósorban kockázattal, és arra is láttunk példákat, hogy akik nagy nekibuzdulással belevágtak, rövid ténykedés után inkább visszatértek a gyártósorhoz.
Korbelék apránként vették ki a földeket, béreltek is hozzá, és volt idő, amikor több mint kétszáz hektáron gazdálkodtak. Gabonaféléket termeltek, és mivel fontos volt a tehenészet, lucernát is.
Sőt, jut némi széna eladásra is. Út menti árokpartokat nem kaszál, mert, ahogy mondja, az tele van ólommal. A kaszálás sem egyszerű, hiszen sokan próbálkoztak, de általában belebuktak abba, hogy nem tudtak mindig penészmentes szénát készíteni. Márpedig ezek az úgynevezett vállalkozók elsősorban a fizetőképes lótartókat célozták meg, és a lovak igencsak könnyen kapnak kólikát.
Mostanában szívesen vet baltacimot, ami bírja a környéken gyakori soványabb, homokosabb földeket. Megemlíti, hogy van olyan földtulajdonos, aki nem is kér bérleti díjat a leromlott, elgazosodott homokos földje után, amit baltacimmal próbálnak rendbe hozatni, javítani. Így van széna, és készítenek szenázst is. Az abrakot vásárolja, jobban mondva cseréli. Egy nagyobb gazdaság elviszi a több száz tonna istállótrágyát, és kukoricával, gabonával fizet.
A teheneket egy régi, valamikori uradalmi istállóban tartja, ahonnan naponta engedik ki őket a kifutóba. A bikaborjak bent maradnak, ahogy a befedezett nyolc üszőborjú is az istállóban van, szabadtartásban.
Korbel Tamás elmondja, hogy azért van jó sora, mert jó a felesége, összetartja a családot. Sőt, ebben a vallomásban még az is benne van, hogy a papírmunkákat, a számokkal való hadakozást is leveszi a férje válláról. Egyik fia agrármérnök, egy közeli nagygazdaságot vezet.
Korbelékhez Ollári Adrianna, a Komáromi járás falugazdásza hozott, aki rögtön meg is ragadja az alkalmat, hogy elmondja az unokának, miképp léphetne be az ifjú gazda programba. Ehhez elsőként részt kell vennie egy kétnapos tanfolyamon, ami a napokban indul. Nem elég ugyanis a mezőgazdasági szakképzés, igaz, a fiatalember gépész és erdőművelésszakon végzett. Amúgy, nagy a bizalmatlanság náluk a pályázatokkal kapcsolatban, hiszen lassan mennek a dolgok, nehézkesen érkezik a kifizetés. Azért Adrianna tud pozitív példákat hozni, tavalyi három fiatal pályázója most kapta meg a program 35 ezer eurós előlegét.
