Egyforma erősek, egészségesek, egységesen nagy mennyiségű mézet lehessen tőlük kipergetni, és ha már minden rendben, az sem baj, ha minél több van ezekből a szép méh­családokból. Próbálunk ez irányba lépéseket tenni, például műlépek, anyacserék segítségével, de aztán valahogy mégsem mindig jön össze igazán az, amit el szeretnénk érni.

Sokszor a fiatal méhek tájolása is kaptáranként eltérő, és gyakran megfigyelhetjük azt is, hogy egymás melletti méhcsaládok dolgozói különböző színű virágporcsomócskákkal térnek haza, egész másfelé járnak gyűjtögetni.

Egy alkalommal nyár közepén gondoltam egyet, és 15 méhcsaládot ráztam üres, de bedrótozott keretekre. A felső keretlécet alul két oldalról bemartam a drótok vonaláig, hogy legyen egy kis perem, ami megadja az építés irányát. Kíváncsi voltam, mi fog történni (alábbi kép).

Van egy ilyen irányzat – többen is gyakorolják már, természetes méhészkedésnek nevezik –, amikor a méhek szabadon építkezhetnek a kaptárban, és a méhész mindenféle vegyszerek nélkül gondozza őket. Véleményem szerint ez nem a nagy haszonszerzésről szól, de azért számos előnyét lehet élvezni ennek a méhészkedési stílusnak, illetve úgy is fogalmazhatnék, hogy tulajdonképpen minden csak nézőpont kérdése…

Nagyon érdekes dologra lettem figyelmes. Azt szoktuk mondani, hogy egy átlagos termelő méhészetben tavasszal az állomány egyharmada gyenge, egyharmada közepes és egyharmada erős. A lépépítményeknél ugyanezt az arányt sikerült megfigyelni.

Többször ki kellett vágni a lépek általunk használhatatlan részét. A kivágott építményeket beletettem a keretek fölé egy etetőbe, szépen kihordták belőle a mézet és a virágport, a viaszt pedig lassan elmorzsálták és újra felhasználták. Érdekes volt az is, hogy volt, ahol először kettévált a család, két oldalról kezdtek el építkezni, végül aztán középen szépen összetalálkozott a két építkezés, gyönyörű egyenes lépet építettek ki..

Egy dologban volt egység a 15 család között: a drótozást nem nézték jó szemmel, azt mindig igyekeztek volna kikerülni, emiatt kicsit hullámosak lettek a lépek. A fiasítás a drótok vonalában, ahogy már megszokhattuk, rendre kimarad. Sajnos, nem egyforma erősségű családokkal és különböző korú anyákkal csináltam a kísérletet, mert lényeges volt számomra, hogy egymás mellett legyenek. Két családnál a lépek igazgatása közben elpusztult az anya. Egyet tudtak pótolni, de egy családot egyesíteni kellett az anyahiány miatt, így őszre 14-en maradtak.

Nagyon meleg is volt a nyár végén, és ahogy írtam, az anyák teljesítménye sem volt egyforma, emiatt nagy következtetéseket levonni akkor még nem lehetett.