A nemesítési módszerek számos gyümölcsfaj esetében jelentősen változtak, nagymértékben építenek a genetikai eljárásokra, ezzel szemben a diónál a keresztezéses nemesítés számít a korszerűbbnek. Az európai nemesítőműhelyek felénél a keresztezéses nemesítés mellett a tájszelekció is vezető módszer maradt, mert a dió nehezen alkalmazkodik más adottságú termőhelyekhez, mint ahol született.
Honosítással csak egy európai nemesítőműhely foglalkozik, ahol a klímaviszonyok megegyeznek Kalifornia állam éghajlati adottságaival, így alkalmasnak tűnik e módszer az újabb amerikai nemesítésű genotípusok vagy fajták tesztelésére, és kedvező eredmények alapján a termesztésbe vonásukra.
További fontos cél a fagy-, valamint téltűrő képesség, a nagyfokú csúcs- és oldalrügyből termő képesség, a jó termésméret (legalább 32 mm átmérő, sima héj- és bélfelület, világos héj- és bélszín, legalább 40%-os bélkihozatal, utóíztől mentes íz), valamint a lombozat és a zöld burok xantomonász baktériummal szembeni ellenálló képessége. A csak csúcsrügyből termő fajták esetében hektáronként 2-2,5 tonna, míg a csúcs- és oldalrügyből is termő fajták esetében 3,5-5 tonna szárított héjas termés érhető el.
Az utóbbi néhány évben számos új diófajta került be a termesztésbe, nagy részük magánnemesítés eredménye. A magyar diófajta-választék előnye a korábbiakban az volt, hogy korán értek a fajtáink, illetve a termések átmérője meghaladta a 32 millimétert, az első osztályú méretkategória alsó határát. Az európai diófajta-szortimentet megvizsgálva látható, hogy a jelentős diótermesztési hagyományokkal rendelkező országokkal (Franciaország, Ukrajna) szemben továbbra is előnyben vagyunk az érési időt illetően, de a termésméretben utolértek bennünket.
A dió rosszul alkalmazkodik
Adódhat a kérdés, hogy egyszerű lenne a jó sajátosságokkal rendelkező, újonnan nemesített fajtákat eltelepíteni Magyarországon, ezzel növelni a saját versenyképességünket. Az adaptáció sikere azonban nem egyértelmű a dió esetében. Erre a következő példákat lehet említeni. 1910-ben Rudinai Molnár István, az akkori Földművelésügyi Minisztérium Kertészeti Ügyosztály vezetőjének javaslatára vagonszámra importáltak diót Franciaországból. A magokat elvetették, majd a felnevelt magoncokat országszerte elültették. Az 1928/29-es tél igen erős lehűlései miatt a francia diómagoncok jelentős része visszafagyott, ennek hatására felismerték, hogy
Az 1970-es években az egykori csehszlovák diófajtákat (Jupiter, Apollo, Mars, Saturn) kezdték magyar ökológiai körülmények között termeszteni. A hűvös, párás környezetből származó fajtákat sokkolta a száraz és meleg magyar klíma. A következő probléma az volt, hogy a dió xantomonászos betegségével szemben ellenállónak mondott fajták Magyarországon nem bizonyultak ellenállónak, mivel a baktériumnak más-más törzse található az egykori Csehszlovákia és Magyarország területén. Szintén az 1970-es években a magyar dió alapfajtákat (Alsószentiváni 117, Milotai 10, Tiszacsécsi 83) Moldáviába vitték, hogy ott termesszék. Mind a három fajta termésmérete elmaradt a magyarországi eredményektől, így adaptációjuk nem volt sikeres.
Az alap- és hibridfajtáinkat Magyarországon kívül az országhatár mellett, azaz a Felvidék déli részén, Kárpátalján, Erdélyben, a Partiumban, a Vajdaságban, Horvátország északi részén, továbbá Muravidéken, valamint Burgenlandban ültetik nagyobb mennyiségben.
A diófajták sikeres adaptációjára két klasszikus példa létezik: a francia Franquette fajtát Európa hűvös, párás, kiegyenlített klímájú vidékeire ültetik Erdélyben és Szlovéniában, a kaliforniai Chandler pedig a mediterrán klímájú vidékek (az Ibériai-félsziget, Olaszország déli része, a Földközi-tengerrel szomszédos országok) standard fajtája. Az ökológiai tényezőkhöz való szerény alkalmazkodóképessége miatt a dió újonnan nemesített fajtáit termesztésbe vonás előtt adaptációs kísérletekbe kell állítani, mert a nemesítési helyüktől eltérő klímájú vidékeken nem minden esetben hozzák a róluk leírt sajátosságokat.