A gazdaság extenzív tartásban működik, de Péter nem szereti ezt a szót használni, úgy érzi, ez az élet leegyszerűsítését jelenti.

– Az extenzív számomra nem azt jelenti, hogy kint legelnek az állatok, ahol rájuk sem kell nézni. Kamerán figyelem őket, mérünk, szelektálunk. A legelőn is szakmai munka folyik. Felügyelt szabadtartás az, amiben hiszünk, hiszen olykor előfordul egy-egy egészségügyi beavatkozás. Jellemzően a tenyészállatok előállítása miatt hozzá kell edződnünk a hazai viszonyokhoz, hogy az árutermelő gazdaságokba megérkezve egy szilaj, erős, edzett állatot tudjanak a vásárlók termelésbe állítani.

A majorság ma 110 hektáron gazdálkodik, részben saját, részben családi területen. A takarmánybázist a családi növénytermesztés melléktermékei adják – enélkül a rendszer nem lenne fenntartható. A napi munka zömét Péter másodmagával végzi. Egy alkalmazottja van, aki a telepen él, és 24 órában felügyeli az állatokat. Ha nagyobb munka van, akkor jön a család és segít, amit természetesen Péter is viszonoz.

– Mint minden kisgazdaságban, itt is én vagyok az állatorvos, a böllér, a kőműves, a marketinges, az értékesítő és az adminisztrátor. Ami ebben a szakmában a legnehezebb, hogy soha nincs vége. Nincs ünnepnap.

Mikor megérkeztünk a majorságba, éppen megjött az állatorvos is, aki az értékesített tenyészállatok kötelező vérvizsgálatát végezte, valamint oltásokat is adott. A mintákat akkreditált laborban brucellózisra és leukózisra bevizsgálják, az oltott TBC marker eredményét pedig a hatósági állatorvos három nap után, szemlével ellenőrzi.

Az Annamaritól vásárolt két kutya pedig hatalmas örömmel mutatta meg, hogy tud egy birkaterelő kutya több száz kilós teheneket irányítani. Az állatok kedvesek, barátságosak. Több borjút is megtekinthettem az egynapostól az egy hónaposig.

A 14 év tapasztalata jól tükrözi, hogy a tudatos genetikai építkezés, a következetes szelekció és az őszinte kommunikáció a vevőkkel hosszú távon megtérül. A Kiskunsági Charolais Majorság története nem a gyors növekedésről szól, hanem arról, hogyan lehet a Homokhátság adottságaihoz és a magyar aszályos környezethez igazodva, szakmai alapokon stabil és elismert tenyészállományt felépíteni.

Horog Annamária és Nagy Péter története több ponton is találkozik, de a legfontosabb közös nevezőjük a belső iránytű, mely munkájukhoz való professzionális hozzáállásukat jelenti. Életútjuk páratlan bizonyítéka, hogy a valódi szakmaiság nem feltétlenül az iskolapadban, hanem az elhivatottságban gyökerezik. Bár eredetileg egyikük sem azt a szakmát tanulta, amelyet ma mesterien űz, a kíváncsiságuk és az állatok iránti rajongásuk képessé tette őket arra, hogy a terelés és a tenyésztés genetikai, tudományos hátterét autodidakta módon sajátítsák el. Nem elégedtek meg a készen kapott sémákkal, a tanultakat saját elképzeléseik szerint formálják tovább, alkalmazkodva a magyar táj és a modern kor kihívásaihoz. Vállalkozásaikat nem a haszon­vágy, hanem az az alázat mozgatja, amellyel a természet törvényei felé fordulnak. Legyen szó egy nyolchetes kiskutya ösztöneinek finomhangolásáról, vagy egy több száz kilós tenyészbika szelekciójáról, őket az állatok szeretete és tisztelete minden nehézségen és fárasztó napon átsegíti, akkor is, amikor már más feladná.