Szerző: Volcsányi Józsefné

A kertben is sokkal több szerepet tölthet be, mint elsőre hinnénk. Bemutatjuk.

A csemegekukorica (Zea mays convar. saccharata) a pázsitfűfélék (Poaceae) családjába tartozó egyéves, melegigényes haszonnövény. Bár a legtöbben egyszerű nyári csemegeként gondolnak rá, valójában rendkívül összetett, genetikailag sokszínű és agronómiai szempontból izgalmas növényről van szó.

Őshazája Közép-Amerika, ahol már több mint hétezer évvel ezelőtt termesztették. Az ott élő civilizációk – például a maják és az aztékok – nemcsak alapélelmiszerként tekintettek rá, hanem kulturális és vallási jelentőséggel is felruházták. Az Európába került kukorica még nem volt édes. A ma ismert csemegekukorica egy természetes genetikai mutáció eredménye, amely a cukrok keményítővé átalakulását gátolja, ezáltal magasabb cukortartalmat eredményez a szemekben.

A természetben számos ilyen mutáció alakul ki, akár teljesen véletlenszerűen. Ezek közül a legtöbb észrevétlen, vagy a növény számára káros és a túlélését akadályozza. De ilyen véletlennek köszönhető például az általunk ter­mesztett zöldborsó is, amely szintén az őseitől eltérően zsenge és édes, mivel a keményítő képződése ebben az esetben is módosult. Szintén ebbe a különleges kategóriába tartozik a karfiol, ahol a vadkáposzta virágzásában történt módosulás. Bár a növekedési csúcs újra és újra osztódik, nem jut el a teljes virágképzésig, és ezt a fejlődésében „megakadt” virágot fogyasztjuk mi. Ilyen véletlen genetikai módosulásnak köszönhető, hogy számos növényünk termése szebb, jobb, nagyobb, könnyebben feldolgozható, ízletesebb, magtalan és még hosszan sorolhatnám a számunkra pozitív tulajdonságokat.

Amikor egy-egy ilyen „homokszem kerül a gépezetbe”, egy szemfüles termesztőnek csak az a feladata, hogy ha kedvezőnek ítéli meg a módosulást, akkor azt kiemeli a környezetéből és elkezdi továbbszaporítani. A csemegekukorica esetében is valaki – feltehetően egy ősi amerikai termesztő – észrevette, hogy egy termés szokatlanul édes. Megtetszett neki ez a különleges íz, ezért néhány magot külön vetett el, és így kiválogatással (szelekcióval) fennmaradt a tulajdonság.

Ez a nemesítés egyik legegyszerűbb, legősibb formája. Megfigyelés, majd a kedvező tulajdonságú egyedek kiválasztása, szelektálása és azok felszaporítása.

Így kevesebb keményítő képződik és helyette több oldott cukor marad, ezért frissen a szem édesebb, száradva pedig ráncosodik, mivel kevesebb stabilizáló funkciót ellátó keményítő van benne. Az eltérés látható a képen is, ahol a bal oldali mag egy csemegekukoricáé, a jobb oldali pedig egy takarmánykukoricáé.

A kevesebb keményítő a növény szempontjából hátrány, mivel a ráncosodott mag rosszabbul viseli a tárolást. Érzékenyebb a tárolási körülményekre (pl. páratartalom, hőmérséklet), és a hagyományos kukoricához képest még a csírázóképessége is gyorsabban csökken. Rosszabbul reagál a mechanikai behatásokra, a betakarítás, a tisztítás, és a további feldolgozási folyamatok során könnyen sérül. Csírázáskor gyengébb a kezdeti fejlődése, tartalék tápanyag hiányában jóval vontatottabb a kelése, ami főként korai vetésnél kritikus.

Mivel a természet által alkotott csemegekukorica széles körben kedveltté vált, ezért később a nemesítők további mutációkat is használtak, és létrehozták az se (sugar enhanced) és az sh2 (supersweet) típusokat. Ezek még jobban „eltolják” az egyensúlyt a cukor irányába, így a fajtaválasztásnál is nagy jelentőségük van.