Az Állatorvostudományi Egyetem Állathigiéniai, Állomány-egészségtani Tanszék és Mobilklinika szervezeti egységén dolgozó tudományos munkatárs átfogó képet festett a témáról, mely a jelenkor és jövő állattartását nagymértékben meghatározó tényező.

A hőháztartás alapfogalmai

A haszonállattartás túlnyomórészt emlősökkel és madarakkal dolgozik, amelyek homeoterm, vagyis állandó testhőmérsékletű állatok. A szervezetüknek viszonylag szűk hőmérsékleti tartományban kell tartania a belső hőmérsékletet ahhoz, hogy a biológiai és biokémiai folyamatok megfelelően működjenek.

Az állat bizonyos határok között képes alkalmazkodni a környezethez, de ennek ára van. Az alkalmazkodáshoz energiát használ fel, ez az energia pedig értelemszerűen hiányozni fog a termelésből. Hőstresszről akkor beszélünk, amikor a környezetből származó hőterhelés, illetve az állat saját anyagcseréje során termelődő hő olyan szintet ér el, hogy a normális testhőmérséklet fenntartásához a szervezetnek fokozott hőszabályozási mechanizmusok aktiválására van szüksége.

Az állat először alkalmazkodni próbál. Van egy úgynevezett termoneutrális zóna (Thermoneutral Zone, TNZ), egy hőmérsékleti tartomány, amelyben az állat minimális energiafelhasználással képes fenntartani a testhőmérsékletét. Ezt követi a felső kritikus hőmérséklet fölötti alkalmazkodási zóna, ahol a testhőmérséklet fenntartása már fokozott energiafelhasználással jár. Ha pedig a szervezet már nem képes tovább alkalmazkodni, bekövetkezik a hipertermia, ami szélsőséges esetben az állat elhullásához vezethet.

A TNZ fajonként jelentősen eltér. A szarvasmarhánál a szakirodalom általában körülbelül 5 és 20 °C közé teszi ezt a tartományt, míg húsmarhánál nagyjából 0 és 20 °C közötti értékekkel találkozhatunk. A szarvasmarha a hideget egyébként jobban tűri, mint a meleget. Sertéshízóknál körülbelül 18–25, kocáknál 16–22 °C körüli értékek jellemzők, míg egy naposcsibénél már 32–35 °C-os környezetre van szükség. Jól látszik tehát, hogy az optimális hőmérsékleti tartomány fajonként és életkoronként is jelentősen eltérhet.

Hogyan szabályozza az állat a testhőmérsékletét?

A hőszabályozás alapját a hőreceptorok által gyűjtött információk adják. Ezek egy része a bőrben található, és elsősorban a környezet hőmérsékletéről szolgáltat információt, míg a szervezet belsejéből illetve a centrális receptorokból is érkeznek hőmérsékleti jelek. A szabályozás központja a hipotalamuszban található. A központ összeveti a különböző helyekről érkező információkat, majd ennek alapján serkenti a szervezetet hőtermelésre és hőmegtartásra, vagy hőleadásra.

A hőleadásnak négy alapvető mechanizmusát különböztetjük meg: a hőáramlást, vagyis konvekciót, a hővezetést, azaz kondukciót, a párologtatást, vagyis evaporációt, valamint a hősugárzást, vagyis radiációt.

A vérnek ebben központi szerepe van. Az állati szövetek hővezető képessége viszonylag rossz, a vér viszont hatékonyan képes közvetíteni a hőt.

Melegben ezért a véráramlás a perifériák, a bőr felé fokozódik, így a szervezet hatékonyabban tudja leadni a fölösleges hőt. Ennek ugyanakkor ára is lehet: a keringés átrendeződése miatt egyes belső szervek, különösen a gyomor-bél rendszer effektív vérellátása csökkenhet, ami tartós hőterhelés esetén különböző működészavarokhoz is hozzájárulhat.

A verejtékezésben nagy különbségek vannak az egyes fajok között. A ló például nagyon hatékonyan verejtékezik, a szarvasmarha már korlátozottabban, míg a sertés és a baromfi gyakorlatilag nem képes érdemben erre támaszkodni. Ezeknél az állatoknál ezért nagyobb szerepet kap a légutakon keresztüli párologtatás, a lihegés, miközben a takarmányfelvétel csökkenése révén a metabolikus hőtermelés mérséklése is előtérbe kerül.