Hasonló ellentmondásokat szinte minden állatcsoportban találunk. Ennek oka, hogy az ember számára sohasem egyszerűen az volt a kérdés, melyik állat a legnagyobb.

Sokkal fontosabb volt, hogy milyen gyakori, mennyire könnyű elejteni vagy befogni, milyen gyorsan szaporodik, mit eszik, tartható-e nagy tömegben, elfogadja-e az ember közelségét, és végül kialakult-e körülötte valamilyen étkezési hagyomány.

A fürj kicsi, mégis megéri tenyészteni

A fürj talán a legjobb példa arra, mennyire nem a testméret dönt. A ma étkezési célra tenyésztett fürjek túlnyomó része japán fürj, amelynek háziasított állományai kifejezetten tojás- és hústermelésre alakultak ki. A madár nagyon kicsi, viszont gyorsan fejlődik, korán ivaréretté válik, kevés helyet és takarmányt igényel, és rendkívül sok tojást képes termelni. A háziasítás során egyes vonalak évente 250-nél is több tojás termelésére váltak képessé.

Vagyis nem az számít, hogy egyetlen fürjben kevés a hús. Sokkal fontosabb, hogy kis területen rövid idő alatt sok fürj állítható elő. Ugyanez a logika segítette a tyúk sikerét is. Egy hattyú ugyan sokszor nehezebb egy tyúknál, de ha ugyanannyi idő és terület alatt sokkal több kilogramm csirkehúst lehet előállítani, akkor gazdasági szempontból a kisebb állat győz.

Érdemes azt is különválasztani, hogy vadon élő fürjről vagy háziasított japán fürjről beszélünk. Magyarországon a fürj nem tartozik a jelenlegi vadászható apróvadfajok közé, miközben a fácán, a fogoly és a tőkés réce igen.

Tőkés réce igen, hattyú nem – pedig régen a hattyút is megették

A tőkés réce és a bütykös hattyú összehasonlítása különösen érdekes. Egy hattyúból nyilvánvalóan sokkal több hús nyerhető, mégis a tőkés récének van máig élő vadászati és gasztronómiai hagyománya. Magyarországon a tőkés réce vadászható vadfaj, míg a bütykös hattyú nem közönséges vadászható faj, de bizonyos indokolt esetekben az állomány szabályozása külön engedéllyel lehetséges.

Európában korábban éppen ellenkezőleg történt. A középkori Angliában például a hattyú értékes ünnepi ételnek számított, és királyi, főúri lakomákon fogyasztották. A brit királyi család történeti összefoglalója is megemlíti, hogy a hattyúk egykor értékes élelmiszernek számítottak.

A középkori forrásokból ráadásul olyan madarak fogyasztása is ismert, amelyeket ma Európában aligha tekintenénk élelmiszernek. Lakomákon darvak, gémek, bölömbikák, kócsagok, pávák és hattyúk is megjelentek a fácán, fogoly, fürj és különféle récék mellett. Vagyis az, hogy mit tekintünk vadételnek, történelmileg változik.

Miért nem lett a hattyúból háziállat, mint a kacsa vagy a liba?

Egy állat megszelídítése és háziasítása nem ugyanaz. Egy vadállat egyetlen példánya lehet egészen szelíd, ettől még a faj nem válik háziállattá. A valódi háziasítás során generációkon keresztül az ember szabályozza a szaporodást, és olyan tulajdonságokra szelektál, amelyek megkönnyítik az együttélést és a termelést.

Az ideális gazdasági állat lehetőleg gyorsan növekszik, viszonylag korán szaporodik, nem különösebben válogatós, olcsón táplálható, jól tűri a társait és az embert, valamint fogságban is megbízhatóan szaporodik.

A hattyú ehhez képest nagy helyigényű, erősen területvédő lehet, párkapcsolata és szaporodása szezonális, vízfelületet igényel, és egyetlen pár éves utódszáma sem hasonlítható a baromfifélékéhez. Egyszerűen nem volt értelme évezredeken keresztül hattyút húsmadárrá alakítani, amikor rendelkezésre állt a kacsa, a lúd és a tyúk.