A medve hatalmas – mégsem jó haszonállat
A medve első látásra kiváló húsforrásnak tűnhetne. Több száz kilogrammos lehet, és bizonyos vidékeken medvehúst ma is fogyasztanak. Mégsem lett belőle haszonállat. Lassú a szaporodása, kevés utódot nevel, sok táplálékot igényel, veszélyes, nagy területigényű, és több éves nevelés után adna csak nagyobb húsmennyiséget. Egy sertés ugyanennyi idő alatt több nemzedéket és rengeteg utódot produkálhat. A gazdaság szempontjából tehát megint a kisebb állat bizonyul nagyobbnak.
A folyami kagyló nagyobb, mint a tengeri, mégsem esszük
A kagylók között talán még látványosabb ez az ellentmondás. Európában hatalmas mennyiségben tenyésztünk és fogyasztunk például kékkagylót és mediterrán kékkagylót. Ezek egyedei nem különösebben nagyok. Sok folyami és tavi kagyló viszont tekintélyes méretet érhet el, mégsem találunk a magyar éttermek étlapján dunai kagylót vagy tiszai kagylót.Pedig ez sem azért van, mert az édesvízi kagylók szükségképpen ehetetlenek. Régészeti és történeti adatok szerint Európában évezredeken át helyenként fogyasztották őket.
A 19. században Skandinávia egyes vidékein még gyűjtöttek folyami kagylókat étkezési célra, másutt ínségeledelként vagy állati takarmányként használták őket. A tengeri kékkagyló azonban szinte ideális tenyészállat. Nagy tömegben telepszik meg, fonalakkal szilárd felületekhez kapaszkodik, tenyésztőkötélre telepíthető, és a vízből kiszűrt planktonból él, vagyis takarmányt gyakorlatilag nem kell vásárolni számára. A kékkagyló megfelelő körülmények között két-három éven belül piacméretű lehet, és köteles vagy tutajon történő kultúrában igen nagy hozam érhető el.
Fajainak szaporodása különleges: lárváiknak, a glochidiumoknak egy megfelelő halfaj kopoltyújára vagy úszójára kell kerülniük, ahol egy ideig fejlődnek, majd fiatal kagylóként leválnak. Ez jóval bonyolultabbá teszi a tenyésztést, mint amikor egy tengeri kékkagyló lárvái egyszerűen megtelepednek egy kihelyezett kötélen.
Ráadásul sok folyami kagyló rendkívül hosszú életű. Egyes fajok több évtizedig, sőt száz évnél tovább is élhetnek. Ez ökológiailag nagyszerű stratégia, intenzív élelmiszer-termeléshez viszont nem feltétlenül előny. A folyami kagylók ezenfelül fontos vízszűrő szervezetek. Éppen emiatt érzékenyek a vízszennyezésre, élőhelyeik átalakítására és a folyók szabályozására, számos fajuk állománya jelentősen visszaesett.
Ma sokkal nagyobb természetvédelmi értéket képviselnek élő folyóvízi szűrőberendezésként, mint amekkora élelmiszer-termelési értéket jelentenének. Így előáll az első látásra furcsa helyzet: egy tenyésztett tengeri kagyló lehet feleakkora, mégis sokkal gazdaságosabb élelmiszer, mint egy tenyérnyi folyami kagyló.
A csiga is érdekes ellenpélda
Hasonló kulturális szelekció figyelhető meg a szárazföldi puhatestűek között. Bizonyos éticsigákat évszázadok óta fogyasztunk, sőt tenyésztünk, miközben a hozzájuk nagyon hasonló meztelencsigákat Európában gyakorlatilag senki sem tekinti élelmiszernek.
Pedig pusztán a test felépítése alapján nem húzható olyan éles határ, mint amilyet a gasztronómiai hagyomány húzott. Az ember tehát nem készített zoológiai rangsort arról, melyik fajban van a legtöbb hús. Az étkezési kultúra sokkal inkább történelmi szelekció eredménye.
Néha éppen a kicsi állat a leggazdaságosabb
Ezért eszünk szardíniát, apró garnélát, fürjet, foglyot, galambot vagy kagylót annak ellenére, hogy mindegyiknél találhatók sokkal nagyobb rokon vagy hasonló életmódú állatok.
Ha viszont egy nagy állat lassan fejlődik, kevés utódot nevel, nagy területet igényel, agresszív, speciális táplálékra van szüksége vagy fogságban nehezen szaporodik, akkor hatalmas teste ellenére rossz haszonállat.
Az ember nem feltétlenül a legnagyobb állatokat választotta ki, hanem azokat, amelyekből az adott környezetben a legkisebb ráfordítással, a legbiztosabban és hosszú távon lehetett élelmet szerezni. A többit pedig az évezredek során a hagyomány, a vallás, az ízlés, a gazdaság és végül a természetvédelem döntötte el.
