Az írások egy része (Zala feladja a leckét, Zala és az átgondolt elvárások) ma is olvasható a Magyar Mezőgazdaság online felületén. A cikksorozat harmadik részében (Na, de mi van Zalával?) arról írtam, hogy immár jól használható, lehiggadt, a fajtaleírásnak megfelelő kutyámat törzskönyveztetni szerettem volna. De rájöttem, hogy papírvadászat helyett azt az időt, energiát és pénzt inkább arra fordítom, hogy a gazdaságot építsem, és ezzel kutyámnak is jobb életfeltételeket biztosítsak. Ehhez hozzátartozott egy társ beszerzése. Ez a cikk arról szól, hogyan alakult az elmúlt másfél évben mudijaink sorsa. És főképpen arról, mi mindent tanultam tőlük.

Minek még egy kutya?

Zala kiváló, A minősítésű csípőszűrési eredményének birtokában hátat fordítottam a Hortobágyon rendezett tenyészszemlének, és elkezdtem kutyatárs után böngészni a hirdetéseket. Akkori kis háztáji gazdaságunk a három kecskével, kéttucatnyi baromfival nem igényelte volna még egy házőrző-terelőkutya munkába állítását. De úgy voltam vele, hogy hamarosan úgyis költözünk. Zala addig se legyen olyan sokat egyedül az udvaron, amikor én a három kisgyerek meg a háztartás után futok.

Terka, a nőies választás

Ahogy Zala kutyánk esetében, itt is egy használható ebet kerestem, dolgozó szülőktől. Bár több olyan muditenyészet is van az országban, ahol munkavizsgázott szülőktől hoznak le almokat, én – bevallom – nem engedhettem meg magamnak azt, hogy 250-300 ezer forintért vásároljak kutyát.

Zala tenyésztői gondos gazdák voltak, és az öthónapos kutya erősen, egészségesen, tettre készen került hozzám, úgy hogy kapásból tudott kecskét behajtani.

(Ezt a jelenséget a Cifrát a cifrával soha – egy tenyésztési szabály genetikai háttere cikkemben részletesen is kifejtem – a Kistermelők Lapja áprilisi számában olvasható [a szerk.]) Mikor felhívtam a hirdetőt, nagyon készséges volt. Megígérte, hogy a gyerekekre való tekintettel félreteszi nekem azt a kis szukát, aki a legnyugodtabb az alomból. Úgy voltam vele, hogy egy próbát megér a dolog. Miért kéne egy juhásznak tudnia egy kutyatenyésztési szabályról? Megbeszéltük a találkozót, és azt is, hogy szívesen írok a gazdaságáról a Kistermelők Lapjába.

Mikor megérkeztem kutyanézőbe, a fiatalember a portája előtt fogadott. A csomagtartóból vette elő a három hónapos kiskutyát. Ami legfeljebb másfélnek nézett ki. A pocakja hatalmasra puffadt az éhségtől, a pofácskáján mogyorónyi, erősen tályognak látszó dudor. Farkincáját a lábai közé sunyva, ijedten nézett rám nagy, sötét, csokoládészínű szemeivel. Rögtön tudtam, hogy a logika felől ezt a kiskutyát nem érdemes megvásárolni. Zaláért 10 000 forintot fizettem, a fiatalember Terkáért 50 000 forintot kért. Merthogy milyen szép cifra. Kértem, hogy hadd lássam a kiskutya szüleit is, a gazdaságot. Ráállt.

Rengeteg volt a kutya, 10-15 darab biztosan. Egy megkötött, valóban jókiállású kan kutyát mutatott büszkén, ő volt az apaállat. Csontsovány, majdnem csupaszra kopott szőrű, leszoptatott kutya szaladt elénk, az anyakutya. A fiatalemberen itt már látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát. Nem véletlenül akarta nekem a kocsiból eladni a kiskutyát. De hát a lapba is szeretett volna bekerülni.

A birkái valóban szépek voltak, jól tápláltak, fényes szőrűek. Volt belőlük vagy kétszáz. Az anyakutyát odaküldte, hogy kerítsen a nyájon. Az ment, tessék-lássék vakkantott párat, aztán már jött is vissza. Az én Zalámat alig lehet elparancsolni a jószág mellől – gondoltam magamban.

Kármentés

Sietve elköszöntem. Otthon aztán nekiláttam kikupálni a nyamvadt kis szukát. Állatorvoshoz mentünk, féreghajtás, oltások következtek. Állatorvosunk fejcsóválva mérte le a három hónapos kölyköt. Alig három kiló volt. Talán egy kis kenyeret vetettek neki olykor, de többet biztos nem. Egy hónapba telt, mire a kis eb tályogjait – több is lapult a sűrű bundában – sikerült teljesen kikezelni. Addigra Tarka Terka összekapta magát.

Pár hónappal később már tartotta Zalával a tempót erdőn-mezőn bóklászásaink során. Elnyújtott testtel, éles csaholással futott Zala után, mint egy karcsú nyíl, és ha utolérte, alaposan megcibálta kutyám fülét. Bizony, Terka ebben az első időszakban Zala kutyája volt, nem az enyém. Meg is szenvedett a tűzrőlpattant kis szukával, aki olykor még a falatot is kilopta a szájából. Megérdemlik egymást – somolyogtam néha magamban, emlékezve Zala csikóéveire.

És a cikk, amit ígértem? Sokat vívódtam, mit tegyek. Terka gazdája felelőtlen szaporítóként viselkedett. Kutyái azonban nem voltak agresszívak, Terka bizalmas, közvetlen viselkedése is azt mutatta, hogy nem bántották, „csak” elhanyagolták. Ki tudja, mi áll a történtek hátterében… Végül megírtam a fiatalembernek, hogy törvényt sértő módon tartja az állatait, és belinkeltem egy cikket a cifra-cifra párosítás veszélyeiről. Kértem, hogy a Terkáért kapott összeget fordítsa arra, hogy a kutyái újra olyan szépek és egészségesek legyenek, mint a képeken, amiket büszkén mutatott nekem.