Így kutyánk hivatalosan is tenyészthetővé válna. Tekintsük végig az utat, mely idáig vezetett!

Kutyánk élete első évében nagyon szertelen volt. Aki régóta olvasója a Kistermelők Lapjának, emlékezhet erre. Mindenes kutyának szántuk: baromfiőrzőnek, kecsketerelőnek, túrapartnernek, gyerekek mellé játszótársnak. Ehhez képest kezdetben elpusztított baromfi, háztól elkergetett macskák jelezték az útját. Gyerekeinkkel csak szigorú felügyelet mellett tudtam összeengedni.

Emellett jóval többet csaholt, mint amennyit szomszédjaink tolerálni tudtak. A problémák kialakulásában persze fontos szerepe volt, hogy kis helyen, néhány száz négyzetméteren élünk, és az is, hogy kevesebbet tudtam vele foglalkozni, mint amennyit eredetileg terveztem.

A második év – beáll a rendszer

Mikor Zala betöltötte az egyéves kort, benőtt a feje lágya. Eddigre én is kezdtem megtalálni magam a kapcsolatunkban. Tisztáztam a lehetőségeinket, az elvárásaimat, nagy nehezen lekoptattam magamról a hobbikutya-tartó elváráscsomag terhes részét.

Esténként, miután a baromfi a biztonságos ólba került, beengedjük Zalát a házba. Itt megvan a saját helye, ahonnét csendben figyel minket, holott bármikor könnyedén átugorhatná a kis rácsot. De ő tiszteletben tartja azt, amit a rács jelöl, elfekszik, pihen az éjszakai műszak előtt, amit hátul, az állatudvarban tölt. Éjszakára azért zártuk hátra, mert hajnali ugatása zavarta a szomszédjainkat. Itt az utcában vannak páran, akik ilyenkor sétáltatják a saját kutyájukat, Zala hangja valóban éles, úgyhogy ezt a kompromisszumot megkötöttük a béke kedvéért. Talán így attól sem kell tartanunk, hogy a patkányok visszatérnek az állatudvarba.

Úgy alakult, hogy macskáink szobaéletmódra kényszerültek. Első alkalommal, mikor Zala meglátta őket átsurranni a nappalin, felpattant és futott volna utánuk. De én résen voltam, rászóltam, erre Zala konstatálta, hogy „a gazdának rendben van az, hogy ezek itt szaladgálnak”, és visszafeküdt. Ez az egy rászólás elég volt. A macskák néhányszor beültek fixírozni őt, aztán elunták ezt a játékot. Ma már tudomást sem vesznek egymásról.

Túrakutya, családi kutya

A család sétakedve elég hullámzó. Engem leszámítva, aki örömöt, bánatot, aggodalmat, bármit csak erdő-mezőjárás közben tud elrendezni magában. Régebben a férjemet nyaggattam ilyenkor, hogy jöjjön velem, de ez három gyerek mellett már ritkábban kivitelezhető. Egyedül sétálni néptelen helyeken nem szeretek, pedig csak néptelen helyeken szeretek sétálni.

Pedig amilyen hevesen ugatja a portánkra betolakodókat, olyan barátságos séta közben emberrel, állattal egyaránt. Bárki megsimogathatja, legfeljebb arra kell figyelnem, hogy ne ugorjon fel rá nagy lelkesedésében. Erdőn jelzi a vadat, meg-­megindul utána, de gond nélkül visszahívható. Sokan, akik vadászkutyát tartanak, azt mesélik, hogy komoly mentális munka maguk mellett tartani a kutyájukat a természetben. Zalával ilyen gondunk még nem volt, igazi elhagyhatatlan kutya. Ha lemarad, speciális füttyel jelzek neki, és fut utánam, ha túlszalad, hívófüttyre jön, ül a lábam mellé. Persze nem gép, neki is van olyan napja, amikor lököttebb, de ez csak annyit jelent, hogy nem elég neki egyszer szólni, vagy be kell vetni a „mérges ej-ej és elfordulás” kombinációt. Ilyenkor lógó nyelvvel már lohol is utánam, nem akar lemaradni. Egyetlen helyzetbe nem futottunk még bele: a tüzelő szukába; így azt nem tudom, mit tenne ilyenkor. Remélem, nem is kerülünk ilyen helyzetbe. Ha népesebb helyen járunk, felcsatolom a pórázt, amit Zala természetesen fogad. Húzni olykor húz még, főleg akkor, ha kutyás utcán járunk, vagy többedmagunkkal sétálok, és nem csak rá figyelek.