A zeller a sárgarépa rokonaként az ernyősvirágúak családjába tartozó növény. Egyike a sokoldalú zöldségféléinknek: gumója, levélnyele és levele is fogyasztható. A legnagyobb mennyiségben a gumóját fogyasztjuk, de fűszerező hatása miatt régóta elterjedten használt a zellerzöld vagy metélőzeller is. A megvastagodott levélnyelű változat, vagy elterjedt nevén szárzeller, bár hazánkban is viszonylag régóta jelen van a piacon, még a különleges zöldségfélék családjába tartozik. A három fő felhasználási típushoz különböző fajták termesztését ajánlják, de kiskertekben, saját felhasználásra gyakran a gumós zellert termesztik levélzellerként is, kettős hasznosítással.

A zeller mindhárom változata kétéves, azaz első évben gumót és tőlevélrózsát fejleszt, magszár és virágok, majd termések csak a második évben alakulnak ki. A gumó szárgumónak tekinthető, képződésében a szár alsó része, a szik alatti szár és a felső gyökérrészek is részt vesznek.

Tőlevelei felállók vagy félig elterülők. Az erősebben szétterülő levelű fajták általában könnyebben kapnak levélbetegségeket, az alsó levelek szennyeződnek, és nehezítik a mechanikai növényápolási munkákat, emiatt nem népszerűek. A levélzeller esetében a levelek, illetve a levélnyelek színe, mérete, a levélnyélzellernél az elöregedési sebessége („szálkásodás”), valamint az aroma is fontos paraméter.

Környezeti igényeiket tekintve a zeller különböző változatai között kevés különbség van. Fejlődési hőoptimumuk 19-20 °C, a legtöbbször több hétig elhúzódó csírázási szakaszban pedig 25-26 °C. Kiültetés után 15 °C körüli hőmérsékleti értékek a legkedvezőbbek, és a jó begyökeresedéshez nagyon fontos, hogy a talaj hőmérséklete is legalább 12-14 °C-os legyen.

A gumónövekedésre az optimális hőmérsékleti tartomány 10-24 °C között van. Fényigényét tekintve a gumós és levélzeller esetében nem köthetünk kompromisszumot: árnyékban, félárnyékban nem fejlődik kielégítően. A levélnyélzeller régebbi fajtáit halványítani szokták a levélnyél intenzív fejlődési időszakában, a nagyobb és tartósabban zsenge rész eléréséhez a levélzet összekötözésével vagy földdel való feltöltésével.

A gyökérzöldségek között a zeller különösen vízigényes, sikerrel csak öntözéssel termeszthető.

A lassú csírázás és kezdeti fejlődés az oka, hogy a zellert palántáról szaporítjuk, és a palántanevelés időszaka a zöldségfélék között az egyik leghosszabb. Emellett az őszi időszakban, amikor egyébként a legtöbb zöldségfélét nem öntözzük, gyakran előfordul, hogy a jó gumóterméshez kell kiegészítő öntözést alkalmazni.

Tápanyag- és talajigényét tekintve a zeller szintén kilóg a többi gyökérzöldség sorából: kedveli a tápanyagban gazdag, akár frissen szerves trágyázott, nagyon jó szerkezetű talajokat. Bár az imént kiemeltük a nagy vízigényét, a területválasztásnál figyelni kell rá, hogy a gyökerek nem tűrik a magas talajvizet.

Itt azonban többszöri trágyázásra van szükség. A tápanyagellátás során fontos, hogy míg a foszfor nagy részét kijuttathatjuk az őszi alap-talajművelésnél (emellé még a begyökeresedéshez érdemes ültetéskor foszfortúlsúlyos tápoldatot használni), a káliumot az alaptrágyázás mellett a tenyészidőszak alatt is több részletben adjuk ki, általában a nitrogénhez hasonlóan megosztva az évközi mennyiséget. Ha a talajban nincs sok kalcium, érdemes pétisó (mészammon-salétrom) vagy kalcium-nitrát formájában adni a nitrogénfejtrágyák jelentős részét. Metélőzeller esetén minden jelentősebb szedést követően érdemes újabb nitrogéndózist kijuttatni, hogy a lomb gyorsan megújuljon.

A szaporítás csak nagyon ritkán (egyes nagyüzemekben, a szőnyegrendszerű, gépi kaszálással betakarított, szárításra termesztett levélzöld-zeller esetén) történik helyrevetéssel. A szemenként elég nehezen vethető, apró, nagy olajtartalmú terméséből nagyon lassan indul meg a csírázás, és a kikelt növénykék is viszonylag sokáig aprók maradnak, így célravezető először sűrűn, szórva vetni a magokat, majd amikor az első lomblevelek már láthatók, sejtes tálcába vagy kis cserepekbe, tápkockába tűzdelni a növényeket. A magokat csak nagyon sekélyen szabad takarni, vagy csak a magvetőföld felszínén hagyjuk a magokat, papírral takarjuk, és kelésig a papírt nedvesen tartva öntözünk. Amikor a kelés megindul, már kell fény a növényeknek, így a takarást el kell távolítani.

Tűzdelést követően kb. két hétig még lassú a növények fejlődése, utána azonban látványosabb a levélnövekedés. A palántát akkor a legjobb kiültetni, ha már 4-5 lomblevele fejlődött, ilyenkor a legnagyobb levelek már általában 10-15 cm hosszúak.

Az állományok fő ápolási munkái a gyomirtás-talajlazítás, valamint az öntözés, esetleg az alsó, elfekvő, szennyeződött vagy hanyatló alsó levelek eltávolítása.

Gumós zeller kifejlett méretben való betakarítására a fagyok előtti utolsó napok a legalkalmasabbak, mert általában közvetlenül ez előtt még folyamatos a gumógyarapodás. Friss felhasználásra azonban kis gumókat már augusztus második felétől szedhetünk, szeptember elejétől pedig már látványosan egyre nagyobbakat. A felszedett gumók egészséges levelei is használhatók, szárítva vagy fagyasztva jól tartósíthatók. Házikertben gyakran nem nevelünk külön levél- és gumós zellernövényeket, hanem a gumós zellerről év közben időnként szedegetünk friss felhasználásra leveleket. Ez azonban csökkenti a végleges gumóméretet, így mértékkel érdemes végezni.

A levélnyélzellert akkor kell halványítani, amikor már elegendő viszonylag erős levelet látunk a növényeken.

A levélnyélzeller levele is fogyasztható, amikor zsenge, akkor salátaként, később inkább fűszerező növényként, apróra metélve vagy szárítva.

A hagyományos zöldségként való felhasználás mellett érdemes megemlíteni a magból nyert olajat is, amit belsőleg emésztést javító hatása miatt fogyasztanak, külsőleg pedig bőrnyugtató hatása említhető – főként emiatt használják több természetes alapú bőrápoló készítményben.