A reneszánsz festők világát ötvözi a szürreális látomásokkal LEA BRADOVICH (szül. 1955) amerikai festőművész, akinek művészetét már régóta követem. Az ő képei különleges portrék, amelyeken embereket méhekkel együtt, gyakran egészen egybeforrva ábrázol, kicsit mintha távoli leszármazottjai lennének e képek a szaharai méhsámánnak. Lea Bradovich munkásságát figyelve jutottam el HEATHER SWAN kortárs amerikai esszéíró és költő egészen elképesztően gyönyörű esszékötetéig, amelyben azt írja az egyébként boszniai származású Lea Bradovich festészetéről:

„Ami leginkább magával ragadott ezeken a képeken, az a komplex kétértelműségük. Lehet ezeket a festményeket úgy értelmezni, mint emberek képeit, akik a méheket díszítésre használják, ami bizonyára tükrözi a méhek jelenlegi felhasználását, mint eszközt vagy szimbólumot, leválasztva eredeti létértelmükről.

A méhek csendben dolgoznak a fészekben néhány képen, az ember és a méh látszólag békében forr össze. Amit én látok itt, az az együttélés” (Heather Swan: Where Honeybees Thrive: Stories from the Field).

Heather Swan ebben a különleges könyvében még számos, méhekhez kapcsolódó kortárs képzőművészről és saját méhészeti élményeiről is ír, s így fejezi be:

„Az együttélés felé történő elmozdulást tapasztaltam újra és újra a méhekkel és az őket szerető emberekkel foglalkozó utazásom során. Mégis, nemrég olvastam egy cikket, amely megerősítette, hogy Kanadában újabb 37 millió méh pusztult el. A cikk óvatosan kerülte a fontos következtetések levonását arra vonatkozóan, hogy mi ölte meg őket, de az idézett méhész meg van győződve arról, hogy a neonikotinoidok a tettesek. Talán a méhek nem fogják megnyerni ezt a harcot. Talán az elektronikus méh lesz a megváltás. De sok művész, tudós, méhész, gazda, aktivista és polgár kreatívan kiáll a méhek mellett; néhányuk szerepel ebben a könyvben. Egy egészséges méhkasban a munka megoszlik a méhek között: néhányan nektárt és virágport gyűjtenek, néhányan új méheket táplálnak, mások pedig fészket építenek, miközben mások mézet és viaszt termelnek.

Az idő, teszem hozzá óvatosan, amelyből már nincs túl sok sem a méheknek, sem az emberiségnek.

Mindezzel kapcsolatban pedig egy utolsó festményt is meg kell említenem, ez pedig a magyar festőművésznő, KISS MÁRTA Méhész című képe. A képen rajbefogást láthatunk, ahol a méheket a zsákból a rajbefogó ládába helyezi a méhész, a méhek röptét finom hímzés jelzi a festményen.

Ez a Méhész egy belső kép, amely külsővé vált, egyszerre szép és zavarba ejtő, tökéletesen kifejezve azt a bizonytalanságot, amelyben napjaink méhészete leend, éppen ezért hihetetlenül fontos, mert arra mutat rá, hogy válaszúton vagyunk, mint annyiszor az emberiség története során, az őskori barlangrajzoktól kezdve napjainkig. A képzőművészet történetének csodás alkotásai pedig, nekem legalábbis nagyon úgy tűnik, egyszerre ösztönösen és tudatosan mutatnak rá ezekre a válaszutakra.

A méhészet művészetének legfőbb mondanivalója a méhek és ember, természet és emberiség koegzisztenciájának lehetősége és újrateremtése, ösztönös és tudatos szinten egyaránt, mert ennek megértése és megélése a kulcs nemcsak az emberiség, hanem a világ túléléséhez, már ha meg akarjuk haladni önmagunk korlátait és saját destruktív hajlamunk.

Weiner Sennyey Tibor
költő, író, méhész