Hol is kezdjem? Már gyerekkorom óta segédkeztem a szomszédom, majd későbbi mentorom méhészetében, az éjszakai szállításokban és a pergetéseken egyaránt, mint kerethordó, fedelező, illetve ha kellett, a pergetőt kezeltem. Tehát alaposan megjártam a szamárlétrát. Itt gondolhatná a tisztelt olvasó, hogy ebből egyenesen következett az, hogy már gyerekkoromban is méhész akartam lenni, és már suhanckoromban is voltak méheim – de nem. Az igazság az, hogy nem akartam méhész lenni. Tudom, furcsa ezt egy szaklapban olvasni, de ettől még tény. Több méhész ismerősöm is győzködött, hogy „Gyerök, miért nem vöszöl pár családot? Úgyis itt vagy mindig, amikor pörgetünk, mög szállítunk.”
Első generációs méhész vagyok, már 15 éve, hogy megvettem az első családjaimat – és azóta sem kellett többet vennem. Végzettségemet tekintve állattenyésztő vagyok. Szóval 34 évesen lettem méhtartó, majd kezdő, és utána talán egy kicsit méhész is. Sokat szoktam olvasni, ki miért lesz méhész: sokan beleszületnek, mások illúziókat keresnek, nyugalom, béke, zümmögés… Őszinte leszek: én pénzt akartam keresni. Kiszámoltam, hogy x család szorozva y kilogramm mézzel, az egyenlő z forinttal. Persze, ez nem így történt, de attól még kiszámoltam.
Arra pontosan emlékszem, hogy az első évben mindjárt 48 anyát pároztattam sikerrel, és maga a siker ragadott magával, hiszen a méhészetben mindennap meg lehet találni azt az apró sikert, amely legközelebb is a kaptár mögé állítja és görnyeszti az embert, önként és dalolva.
Sokat köszönhetek a volt mentoromnak, aki bár nem főállású méhész, mégis hatalmas tapasztalattal rendelkezik, és rengeteg olyan dolgot adott át, amit nem említ egyetlen könyv sem. Szóval, az első évben megtanultam az alapokat a kaptár mögött, és nem az volt a célom, hogy egyből 30-40 családom legyen, hanem azokat tudjam rendben tartani, amiket megvettem. Nem az volt a fő gondom, hogy hogyan kell pergetni (hiszen ezt már tudtam, minden fogásával együtt).
Amikor észrevettem, hogy hibázik a képletem, az X × Y = Z, akkor már késő volt, mert mint állattenyésztő, nagyon élveztem a kihívásokat, a naponta felmerülő új kérdéseket, és mint említettem, a napi, illetve a folyamatos sikereket is. Természetesen voltak kudarcok is, például amikor nem fogadta el a család az anyát, amikor 2016-ban az atka kerekedett felül az állomány egy részén, vagy amikor mindent próbáltam megtenni, de az időjárás közbeszólt, és elmaradt a jó eredmény.
Mivel nem vagyok többedik generációs méhész, ezért létfontosságú volt a családomtól, elsősorban a feleségemtől (1. kép), később pedig a gyermekeimtől kapott támogatás. Amikor elkezdtem, illetve felvetődött a lehetőség, hogy legyenek méhek, a feleségem egy szóval sem mondta, hogy ne vágjunk bele, hanem azt mondta, próbáljuk meg. Hatalmas segítség azóta is, rengeteg munkát levesz a vállamról, hogy nyugodtan bogarászhassak. Befűzi, besüti a kereteket, segít a pergetésnél fedelezni, rendben tartja a dolgainkat. A gyerekeim – a fiam és a leányom – pedig szép lassan felnőttek, de bármikor megkérem őket, hogy segítsenek a méhes körüli tennivalókban, nem kell könyörögni, hanem tényleg segítenek. Szóval nagyon hálás vagyok nekik, és köszönöm, hogy ilyen türelmesek.
Hogy lesz-e, aki tovább viszi majd a méhészetem? Talán korai erről beszélni, de erőszakkal semmiképpen nem szeretném. Habár Hanna lányom (2. kép) mutat mostanában érdeklődést a komolyabb méhészkedés iránt, aminek nagyon örülök, de mint tudjuk, ez még változhat is. Mindenesetre szerencsésnek érzem magam, hogy nem kellett küzdenem, és nem maradtam egyedül a méhekkel, hanem családként tudjuk csinálni, ki-ki az ereje szerint. Nagyon köszönöm nekik!
Ma már nem csak az a bizonyos „XY” képlet a fontos. Sokat gondolkozom azon, hogy mit értem el az elmúlt időszakban. Sokan gondolják, hogy a zárkázást. Az talán a legjelentősebb. De talán a legfontosabb az, hogy az egyik barátomnak, Kovács Csabának (3. kép) én vittem az első két családját, és ma már ő is 80 családos méhész (4. kép).
Meg az, hogy nagyon sokan keresnek, és amikor befejezünk egy-egy beszélgetést, akkor sokszor ezt hallom: „…erre nem is gondoltam, pedig mennyire logikus!” Hogy amit ezekben a cikkekben leírtam, azt a gyakorlatban is alkalmazom, és nem csak „elméleti méhész” vagyok.
Hát így lettem én méhész. Azt nem tudom, hogy az elkövetkező nehéz időszak mit fog hozni, de két dolog biztos. Az első, amit mondani szoktam, hogy nem azért állok a kaptár mögött, hogy a szelet fogjam. Tehát próbálok továbbra is jól és jókor csinálni mindent a méhesben, hogy úgy tudjak lefeküdni, hogy megtettem mindent a sikerért, és sem rajtam, sem a méheken nem múlik.
Találjuk meg a számunkra legjobb megoldást, és ne felejtsük el, hogy ott, a méhesben mindennap csodák történnek, csak észre kell venni, és ha jól nézzük, látni is fogjuk.
Mindenkinek köszönöm, aki velem tartott ebben a néhány hónapban, és olvasta az itt megosztott tapasztalataimat. Jó egészséget és sok örömet kívánok a kaptárak mögött, egészséges családokat és nehézséget a kaptáraikba!
Lejegyezte: Szűcs Andrea
