A nektár „a nektáriumok cukortartalmú váladéka, melyet a virágban vagy azon kívül, a növény valamely más részén helyet foglaló, virágon belüli vagy virágon kívüli nektármirigyek választanak ki. A rovarporozta növények fontos csalogatója. A méhek a váladékuk hozzáadásával ebből a nektárból készítik a mézet”. Egészen pontosan a virág nektárral csalogatja magához a méhet, miközben az beporozza a virágot, s mézgyomrát teleszívja nektárral. Kevesen tudják, hogy a „méhek hosszú és szőrös nyelvükkel nyalják a nektárt. A nyelv hosszának fontosságát Harder (1986) hangsúlyozta: ez meghatározza, hogy a méh milyen mély virágból képes táplálkozni, a nyalás percekre jutó térfogatát és a nyalási sebességet. A méheket általában két tág kategóriába sorolják nyelvük hossza és ennek képessége alapján, hogy sekély és mély virágokból tudnak-e táplálkozni” (Susan W. Nicolson, Massimo Nepi, Ettore Pacini: Nectaries and Nectar. Springer, 2007: 306).
Egyébként minden, amit az ember a nektárról a természettudomány jelenlegi nézőpontjából tudni akart, csak nem merte megkérdezni, elképesztő részletességgel olvasható Nicolsonék idézett könyvében.
Ezt a nektárt viszi el a kaptárba a méhecske mézgyomrában, ahol beletölti a méhek által méhviaszból épített sejtekbe. A nektár még nem méz. Hosszú folyamat a méheknek, hogy – ahogyan mi, méhészek mondjuk – „beérleljék”, majd pedig viasszal a sejteket „lefedjék”. Így lesz a méz egyszerre növényi és állati eredetű, a méhek által egyszer már előemésztett élelmiszer. A túl korán kipörgetett méz még sokkal inkább nektár, magasabb a víztartalma, mint 20 százalék, és igen könnyen megerjed. Olyannyira figyelemre méltó ez az erjedés, hogy a mézbort és mézsört elsősorban víz, lehetőleg minél tisztább víz és egyéb élesztők, fűszerek hozzáadásával készítik. (A mézbor és mézsör készítésének szakértő leírását lásd GAZSÓ IMRE cikkeiben:„Az istenek itala a felvidéken” Méhészet 2023/5. és „Mézsör készítése házilag” Méhészet 2024/1.) Az emberiség történetében nagyon valószínű, hogy az egyik első, igazán nagyra értékelt erjesztett és tudatmódosító ital is mézbor- vagy mézsöralapú lehetett. Mivel a méz nagyszerűen tartósít, ezért kezdetben egészen biztosan mindent beletettek a mézbe, hogy azzal tartósítsák. Az így létrejött kevert italokat nagy kincsnek tekintették, hiszen mámort, sőt akár hallucinációt kiváltó italokról volt szó. Másik esszémben említettem már a Tasszilin-Ádzser méhsámánját (lásd „Az ősök méhei” című esszé A méhészet művészete című könyvben), akinek úgyszólván testéből nőttek ki a gombák. Vajon ezen az őskori sziklarajzon véletlen lehet-e a gomba és az ember alakú, tehát antropomorfizált méh találkozása? Aligha.
Mivel az őskorból ezeken a barlangrajzokon kívül viszonylag kevés forrásunk van, érdemes egy pillantást vetnünk az ókorra, különösen az ókori Görögországra, ahol az ambróziát és nektárt is igen kiemelt forrásokban emlegetik mint szent, gyógyító, sőt örök életet adó italt vagy eledelt.
EVA CRANE is ír nagyszerű könyvében a mézalapú italokról és megjegyzi, hogy „sok forrás az ókori Görögországból az istenek ételeként utalt a nektárra vagy ambróziára, és az ókori indiai (szanszkrit) hindu művek is hasonlóan utaltak a szómára. Bármelyikük mézet is tartalmazhatott, akár erjesztve, akár édesítőszerként; Ransome (1937) egy fejezetet szentelt ennek a zavaros témának” (Eva Crane: The World History of Beekeeping and Honey Hunting. New York, 1999: 514).
Crane nem véletlenül nevezi zavarosnak a témát, ugyanis az ókori görög költők, akik forrásaink lehetnének (Homérosz, Szapphó) nemcsak hogy hol szilárd élelemnek írják le az istenek eledelét, hol pedig italnak, hanem folyamatosan rokon értelemben emlegetik a kettőt. Hol ambróziát mondanak, hol nektárt, és nehéz kitalálni, hogy mi a különbség a kettő között.
