Kaparjunk, majd égessünk?
Ha mégis szükség van a kaparásra, meg lehet oldani egy jó masszív drótkefével, de akad a kereskedelemben egy brutális kinézetű, a nindzsák fegyvertárára emlékeztető, háromszögletű és éles fémfejjel ellátott eszköz is, amit természetesen kéregkaparónak hívnak. Általában a fertőzött kéregdarabkákat tradicionálisan egy fóliára halmozzák, majd könyörtelenül elégetik, így volt áttelelő imágó, nincs áttelelő imágó. Az érzékeny lelkű, biodiverzitásra fogékonyabb hobbikertészek inkább ne gondoljanak bele, csak csinálják, ha a gyümölcsösben erős a poloska- vagy pajzstetűfertőzés.
A rezes összetevők a baktériumokat, gombákat csapják agyon, az olajos összetevő pedig elzárja a levegőtől azokat az áttelelő tojásokat, amik megúszták a vakarászást.
Legeslegvégül érdemes ilyenkor feltenni a törzsre még egy hernyófogó ragasztószalagot, egy övcsapdát is, hogy a talajban áttelelő bábokból előbújó ellenséges rovarok ne tudjanak felgyalogolni a koronába. Ez a megoldás nagyon hatékonyan távol tartja a levéltetveket mindenhova elhurcoló hangyákat is, úgyhogy egy csomó legyet üthetünk egy csapásra.
A helyes sorrend tehát: kapar–lemos–ragaszt, és végül örvendezik. Ez az utolsó lépés legalább olyan fontos szakasz a kertész életében, mint bármelyik korábbi. Ez adja a motivációt, sőt a muníciót az elkövetkező és folyamatos növényvédelmi küzdelemhez, amelyet, mint azt jól tudjuk, nem lehet befejezni, csak abbahagyni.
Ajánljuk még:
