A zellernek mind a gumója, mind a szára és a levele felhasználható. Magyarországon elsősorban leveszöldségként használják, a húslevesek elengedhetetlen alkotóeleme a sárgarépa és petrezselyemgyökér mellett. Krémlevesként, püréként és főzelékként is elkészíthető, bár az utóbbi nem túl népszerű. Párolva jól passzol köretként húsok mellé, de grillezhetjük is. Nyersen reszelve salátába, hasábokra vágva mártogatóssal fogyasztható, és az amerikai káposztasaláta, a coleslaw kihagyhatatlan fűszere.

A zeller szára nyersen a saláták kiváló kiegészítője, de használhatjuk szendvicsekben is, fűszerként pedig minden ételt feldob. Zöldjét és gumóját is szárítják, ilyen formában a Vegeta ételízesítő egyik alapanyaga. A zeller magja is nagyon jó aromával rendelkezik.

A 17-18. században a zellernek három fő típusa különült el.

• Metélőzeller (Apium graveolens var. secalinum), amelynek a leveleit és szárát használják fűszerként.
• Halványított szárzeller (var. dulce), amit a szár fogyasztására nemesítettek.
• Gumós zeller (var. rapaceum), a megvastagodott gyökeréért termesztetttípus.

A 21. században a zeller különösen kedvelt az egészséges életmód hívei körében az alacsony kalóriatartalma, magas rosttartalma és erős vízhajtó hatása miatt.

Vérnyomáscsökkentő hatású lehet a benne található ftalidok miatt; káliumtartalma támogatja a szív megfelelő működését; rosttartalma segíthet a koleszterinszint csökkentésében, a székrekedés megelőzésében, és támogatja a bélműködést. Tartalmaz C-vitamint, antioxidánsokat és flavonoidokat, ezek hozzájárulhatnak a sejtek védelméhez és a gyulladások csökkentéséhez. Jó választás fogyókúrás étrendbe.

Édeskömény

A gumós kömény elnevezést a magyar köznyelvben gyakran a gumós édesköményre (Foeniculum vulgare var. azoricum) használják, amely nem azonos a valódi köménnyel (Carum carvi). Az édeskömény a Földközi-tenger térségéből származik. Már az ókori Egyiptomban, Görögországban és Rómában is ismert és ter­mesztett növény volt. Kezdetben főként gyógynövényként és fűszerként, a magját és a levelét használták. Az ókori rómaiak terjesztették el Európa nagy részén. A vad édeskömény nem képez gumót.

A húsos, megvastagodott levélalapi részt, „gumót” nevelő egyedeket valószínűleg Itáliában szelektálták ki a középkor végén vagy a kora újkorban; a gumós változat a reneszánsz kori Itáliában vált jelentős zöldséggé. Innen terjedt el Franciaországba és később Közép-Európába. A 18-19. században már rendszeresen ter­mesztették Olaszországban, Franciaországban, Németországban, Ausztriában. Magyarországon főként a 19. századtól jelent meg kerti növényként, eleinte inkább különlegességként.

A 19-20. század során a mediterrán bevándorlók révén eljutott Észak- és Dél-Amerikába, illetve Ausztráliába is. Ma Olasz-, Spanyol- és Franciaországban, az USA-ban (Kaliforniában) és Dél-Amerika egyes részein folyik jelentős termesztés. A gumós édeskömény magyarországi termesztőfelületének nagysága elhanyagolható.

Az édesköménynek enyhén ánizsos íze van, amely hőkezelés hatására enyhül, és ezután az édeskés jelleg dominál. Párolva, könnyű köretként jól illik hal- és szárnyasételekhez. Mediterrán fogások, rizottók és tészták alapanyaga. Készíthetünk belőle krémlevest, zöldségalaplét. Süthetjük sütőben magában és rakottan, grillezve olívaolajjal. Ehetjük nyersen, vékonyra szeletelve salátákban: naranccsal, almával, rukkolával különösen ízletes. A növény egyéb részei is fogyaszthatók. Levele fűszernövényként használható, hasonlóan a kaporhoz. Szára alaplébe, levesbe főzhető. Magját fűszerként is használják.