Több faj természetes ellenségek hiányában háborítatlanul fejlődhet és terjedhet. Jó példa erre a parlagfű, ami a történelmi Magyarország területére az 1900-as évek elején került be Észak-Amerikából, feltételezhetően a magjával fertőzött gabonaszállítmányokkal, és több mint 100 év elteltével „követte” spontán módon károsítója, a parlagfű-olajosbogár (Ophraella communa), amit 2020-ban azonosítottak hazánkban.
Az emelkedő átlaghőmérséklet és a változó csapadékeloszlás kedvez a melegebb éghajlatról származó szubtrópusi vagy száraz kontinentális fajoknak, amelyek jobban bírják az aszályos időszakokat, mint őshonos növényeink. Ilyenek a fügekaktusz-, illetve a dísznövénynek nemesített madársóskafajok, valamint a kerti tavakból „kiszökő” hínárfajok (pl. cingár átokhínár).
Az inváziós növények rendkívüli térhódításának kulcsa lehet még a kettős szaporodási stratégia, amit például a selyemkóró (Asclepias syriaca) alkalmaz mesterien. A föld alatt 2-3 méter mélyre lehatoló, vízszintesen több méterre is terjedő gyökérhálózatot alakít ki, ami ellenáll a kedvezőtlen környezeti hatásoknak, illetve a mechanikai irtás okozta háborgatásnak; emellett kiváló mézelő növény, illatos virágai vonzzák a beporzókat, majd látványos, papagájra emlékeztető tüszőterméseiben több száz repítőszőrös magot érlel. Ez a „több lábon állás” teszi lehetővé, hogy rövid idő alatt hatalmas területeket meghódítson, és szinte kiirthatatlanná váljon.
Emberi hanyagság következményei
Fotó: Pap Edina
Pásztor György hangsúlyozta, hogy az invázió nem egyszeri esemény, hanem folyamat: a fajok megtelepednek, önfenntartó méretű, stabil populációt hoznak létre, majd robbanásszerű terjedésnek indulnak, invázióssá válnak. De ehhez előbb ki kell szabadulniuk a kontrollált térből, a kertből, ami többféleképpen történhet. Például spontán vegetatív és generatív terjedéssel:
Sokszor előfordul, hogy a természetben később invázióssá váló dísznövényeket maga az ember terjeszti el. Jó példa erre az amerikai fügekaktusz (Opuntia humifusa), az utóbbi évek új típusú inváziós faja. Ezt a kaktuszfélét fagyérzékenysége miatt eredetileg cserepes dísznövényként ültették, a klímaváltozás hatására azonban kikerült a cserepekből a kertekbe, ahol intenzíven sarjad és terjed. A ritkítása során keletkező növényi hulladékkal pedig nem tudunk mit kezdeni, így kidobjuk a természetbe, például erdőszélekre, parlagterületekre, illegális szemétlerakókba. Az enyhébb telek miatt egyre nagyobb eséllyel áttelel, így tartósan meg tud telepedni és terjedni. Már egy letört hajtásdarab is képes meggyökeresedni, ezért könnyen új állományokat hoz létre.
Sűrű telepeket alkothat, kiszorítja az őshonos növényzetet, ritka növényfajokat is. Tövisei miatt a terület használatát is megnehezíti. Visszaszorítása nehéz, mert az eltávolítás során könnyen szétszóródnak a növényi részek, amelyekből új egyedek fejlődnek, ezért hosszú távú és körültekintő kezelést igényel.
Kerti díszből ökológiai gond
Pásztor György kiemelt néhány lágyszárú fajt a már említetteken kívül, amelyek korábban ígéretes és dekoratív dísznövények voltak, és mára már komoly természetvédelmi kockázattá váltak.
A magas aranyvessző (Solidago gigantea) és a kanadai aranyvessző (S. canadensis) Észak-Amerikából érkezett a 19. század közepén. Mézelő növényként és kerti díszként egyaránt népszerűek voltak. Magjaik a széllel óriási távolságokra eljutnak, de rizómáikkal is hatékonyan terjeszkednek. A felhagyott kertekből és parkokból kiszabadulva mára a magyar tájkép meghatározó, de káros elemeivé váltak, összefüggő sárga tengerré változtatva az egykori diverz gyepeket.
