A Massachusetts Amherst-i Egyetem (UMass Amherst) biológusai bizonyítékot találtak azokra az evolúciós „szindrómákra” – a tulajdonságok együttesen előforduló csoportjaira -, amelyek segítenek megmagyarázni, hogyan alakult ki a paradicsom színének, édességének, savasságának és aromájának jellegzetes egyvelege – írja a Phys.org.
Fotó: Pixabay
„Fogott már a kezében friss paradicsomot, és gondolkodott el azon, hogy miért néz ki jól, miért van jó illata és miért finom az íze?” – tette fel a költői kérdést Jacob Barnett, az UMass Amherst organizmus- és evolúcióbiológia szakos végzős hallgatója, a tanulmányok vezető szerzője.
Barnett és szerzőtársai, köztük Ana Caicedo, az UMass Amherst biológiaprofesszora, a modern paradicsom vadonélő rokonait vizsgálták, melyek Dél-Amerika nyugati partvidékén élnek. A Chilétől Ecuadorig megtalálható „ősi” paradicsomok azonban egyáltalán nem hasonlítanak azokra a nemesített rokonaikra, melyeket a szendvicseinkbe vagy salátáinkba rakunk.
Fotó: UMass Amherst Youtube
Akkor vajon hogy lett az apró, zöld, borzasztó ízű bogyókból az a színes, lédús, édes umami ízű paradicsom, melyet annyira szeretünk a szószokhoz, salátákhoz vagy épp pizzához?
A növények termései esetében a vadonban egy sor olyan tulajdonság van, melyek mindig együtt fordulnak elő, ezeket a biológusok szindrómáknak nevezik. Például sok gyümölcs apró, élénk színű és magas a cukortartalma. Azonban a paradicsom esetében eddig nehéz volt az evolúciós szindrómákra bizonyítékot találni, mivel korábban nem termesztették egy helyen és időben az összes vadonban előforduló fajt.
„A mostani két tanulmány az első, mely a termések tulajdonságait vizsgálja az összes paradicsomféle esetében” – mutatott rá Caicedo.
A tanulmány azonban nem jöhetett volna létre Charles Rick, a Kaliforniai Egyetem Davis-i munkatársának gyűjtőmunkája nélkül, aki az 1950-es és 1960-as években beutazta Dél-Amerikát, és vadon élő fajok magjait gyűjtötte össze, és adta át C.M. Rick Paradicsom Genetikai Kutatóközpontnak. Barnett és Caicedo 13 vadon termő paradicsomfaj magjait, valamint az egyes fajokon belül több változat magjait szerezték be, majd a Massachusetts állambeli South Deerfieldben található UMass egyetemi kutató és oktatógazdaságban termesztették őket.
Ezek a növények nagyra és igen sűrűre nőttek, olyannyira, hogy Barnett kénytelen volt bozótvágó késsel utat törni köztük, hogy termés- és levélmintákat gyűjthessen.
A társszerző Denise Tieman, a Floridai Egyetem adjunktusa segítségével Barnett megmérte és osztályozta az egyes minták illékony szerves vegyületeit – a paradicsom illatáért felelős vegyi anyagokat.
A csapat nem csak azt fedezte fel, hogy az illat, íz és szín szindrómát alkot, de
Ez az összefüggés egy eddig ellentmondásos hipotézist támaszt alá, miszerint az állatok preferenciái alakították a gyümölcsszindrómák evolúcióját, mivel az állatok egyes gyümölcsöket választanak mások helyett, ha megtanulják a gyümölcs kinézetét társítani egy bizonyos, számukra előnyös beltartalommal.
Az apró, zöld, dinnyeillatú gyümölcsöt a kisemlősök kedvelhetik, míg az édes, színes paradicsom inkább a madarak kedvence. Hogy az ember hogyan jutott el oda, hogy a madarak által kedvelt paradicsomot „választotta”, az egyelőre megfejtésre váró rejtély. Sőt, mint a szerzők rámutatnak, több terepi vizsgálatra van szükségünk annak megerősítésére, hogy mely fajok mely gyümölcsöket fogyasztják:
