A karácsonyi asztal elengedhetetlen tartozéka a sertéshús és az abból készült finomságok, mint a véres, májas hurka, kolbász, sonka vagy a rostélyos, avagy más néven a flekken. Így az ünnepet megelőzően, ködbevesző hagyomány a disznóvágás és húsfeldolgozás, aminek az évszázadok során valóságos rítusa alakult ki. Azt kevesen tudják, hogy van egy erdélyi város, amelyik nagyon kötődik a disznyó vágáshoz, és van is egy „csúfos” neve: flekkenfalva,… azaz város. Történetünk arról szól, miért disznyó a disznó, mitől város egy falu, s azt is eláruljuk, miért jó a disznóság.

Kezdjük az elején. Valamikor az őskorban, amikor úgy futtában elejtettek egy csekát elevenen, s béfogták négy vesszőfonat-kerítés mögé, majd úgy nevelték, mint más barmot, s ezért kevesebbet kellett elmenni a veszélyes vadászmezőkre… No, valahogy így volt ez annak idején a Maros partján is. Ennek ugyan nincs nyoma, csak néhány csont, amit a régészek kiástak egy népvándorlás kori sírból, s réája fogták tudományosan, hogy az a volt, mármint disznyó. S aztán innen fejlődött ki annak rendje s módja szerint a sártúró állat tartása, és annak ízletes húsának fogyasztása. Csak hát több ezer éven át nem volt az embereknek hüttőjük, és mindenféle kacifántost ki kellett találni, hogy az egy évig felnevelt Manci húsát miként őrzik meg tovább, hiszen ez adott erőt vadászni, gazdálkodni, gondolkodni, családot alapítani és sok mindenre, mert hát a búza az adott kenyeret ugyan, de a szorgos kezeknek nem volt elég.

Volt egyszer egy falu

Nos hát, az egykori várost valamikor vásártartás céljából alapították a székelyek újonnan, mert a régi település valószínű, hogy elpusztult, így lett a neve Székely Új Vásárhely, azaz Novum Forum Siculorum, mai nevén Marosvásárhely. S ha már idehozták a Mezőségről a búzát, a hegyekből a fákat, Murokországból a zöldséget, akkor a sok kupecnek is enni kellett adni valamit. S mi lett volna jobb ennél, mint a disznóhús.

A sok disznóból aztán egyszer csak reputációt csinált a város. Mert az Úrnak 1323. esztendejében már városi rangot kapott a település, s mint ilyen aztán igencsak tettre serkentette a mészárosokat, akik azon nyomban, s talán még hamarabb céhbe tömörültek. S a jó húst még a fejedelmek is szeretik, így lehet, hogy Laci vajda a Losoncziakból már 1493-ban megengedte, hogy szabadon űzzék e véres, de nemes tevékenységet. S aztán az az igazságos király, aki néha álruhába bújva tartott mai szóval élve közvélemény-kutatást saját magáról, megengedte, hogy a városban vásár tartasson egy héten két napon át. Nosza, ki is használták ezt a lehetőséget a szemfüles mészárosok – akik már 1538-ban céhbe tömörültek –, és annyi disznót vágtak le amennyit csak bírtak, s jutott bőven még a vásárba érkezőknek is, akiknek éhét úgy csillapíthatták hamar, hogy vasrudakat tettek a tűz fölé, s gyorsan megsütötték a nyakaskarajt, ebből lett az ízletes flekken. El is terjedt a hír, hogy a még falunyi városban igencsak finom flekkent sütnek, amiért érdemes nem csak vásárnapokon arra járni. S őrizték ennek ízét és hagyományát évszázadokon át.

Flekkenes-boros díszvacsorák

Aztán pedig úgy 1601-ben az igencsak Borsos nevű Tamáskodó városbíró rájött, hogy „semmilyen kastélya-vára nem lévén Vásárhelynek”, ha jön a veszély. Összehívta hát a jó népeket, hogy építsenek egy várat. Annak legbüszkébb bástyáját, amely a mai napig áll, a mészárosok húz­ták fel, s birtokolták sokáig. S ha már bástyájuk volt, akkor ehhez méltón krónikát is vezettek, egészen pontosan 1680-tól folyamatosan jegyezték a céh történetét. 1720-ban pedig olyan szigorú szabályokat dolgoztak ki, hogy csak bizonyos létszámmal működhettek, s közéjük nem is állhatott be senki más, csak ha valaki kilépett vagy elhunyt. A jogosságot sem lehetett csak úgy egy-két disznó lenyisszantása után elnyerni.

Aztán, hogy száz évvel később, már új idők jártak a város felett, és nagy tűz is végigperzselt 1876-ban a városon, ennek főterén húztak fel székházat 1888-ban, amelynek földszintjén kialakították a több boltnak helyet adó Mészárosközt, amelyet annak idején 29 mészáros család tartott fenn. Ekkortájt történt, hogy nagy és halhatatlan költőnk, Ady Endre 1915-ben betévedt e városban a Súrlott Grádics nevű ma is álló kocsmába – ahol ha a nagyon magasak felemelkedtek, beütötték fejüket a mennyezeti gerendába –, s onnan ihletve a flekkenes-boros díszvacsorák hatására írt szépeket e városról.