Agroerdészeti módszerek
Érdekes színfoltja a gazdaságnak a Syntropique parcella, ami olyan speciális agrárerdészeti forma, amibe semmilyen külső erőforrást nem visznek be, a tápanyagot – sőt a vízmegtartást szolgáló szerves anyagot is – a sorokba ültetett, gyorsan növekvő fás- vagy lágyszárú fajok (pl. moringa, banán) szolgáltatják, a sorközöket rendszeresen megjárják szárzúzóval. Két évre van szükség ahhoz, hogy a rendszer „beálljon”, azt követően ültetik be a sorközökbe a kultúrnövényeket. Egyáltalán nem szántanak, a talajt villás lazítással levegőztetik. A fákat is folyamatosan gondozni kell, hogy meglegyen az egyensúly: éppen annyi árnyékot adjanak, ami védi a termesztett növényeket a túl erős napsugárzástól, de nem korlátozza a fejlődésüket.
Egészen mostanáig gondot okozott a sorközben növő lágyszárúak aprítása után a talajon visszamaradó szerves anyag, mivel megnehezítette a zöldségkultúrák ültetését és ápolását. Az újonnan beszerzett szárzúzó viszont az aprítékot a fasorok tövéhez juttatja, így tiszta marad a sorköz, a szerves anyag pedig a fasorok mulcsozásában és tápanyag- utánpótlásában jut szerephez. A minél nagyobb szervesanyag-fölhalmozásnak az erózió elleni védekezés és a tápanyag- gazdálkodás mellett egy további oka is van: valamelyest tompítja a talaj eredendően elég savas kémhatását (pH 4-4,5), amit az ananász minden további nélkül elvisel, a többi kultúra azonban kevésbé.
A helyi kertkultúra őrzője
A szintén Moorea szigetén található, a polinéziai természeti és kulturális örökség megőrzésére létrehozott és 2021-ben megnyitott Te Fare Natura központ egyben a polinéziai kertkultúra elhivatott őrzője is. Noha felsőfokú oktatási intézményként is működik, közvetetten rendelkezik egy 52 hektáros, elsősorban trópusi növénytermesztésre szakosodott biogazdasággal. Olivier Pôté igazgató számára a legfontosabb, hogy a központ teret biztosítson a tudomány és a kultúra párbeszédére, megpróbálja föloldani a modern tudományok és a tradicionális tudás között esetenként tapasztalható ellentmondásokat.
Az utóbbi téma kapcsán fontos, hogy amikor a szigetvilág évezredekkel korábban benépesült, az élelmiszerként termesztett növényfajok zömét a polinézek máshonnan hozták be. Mivel ezeket zömmel vegetatív úton szaporították-szaporítják, számos fajból (pl. táró) nagyon régi genotípusok is fönnmaradtak, viszont az ivaros szaporítás és az ehhez kapcsolódó szelekció hiánya miatt sok esetben jelentős genetikai beszűkülés is történt, annak minden hátrányával együtt. Egyes, Délkelet-Ázsiából évezredekkel korábban behozott gyökérgumósok viszont nemcsak Polinéziába, hanem más népcsoportok közvetítésével Afrikába is eljutottak. Ezeknél rendkívül érdekes lehet annak vizsgálata, mennyiben volt más a polinézek végezte szelekció – például az élelmezési minőséget tekintve –, mint az afrikaiaké.
