Tolna vármegyében, Paks és Szekszárd közti területen, a Szekszárdi-dombság lábánál található a birtok, amit nyugodtan nevezhetünk mintakertnek is. Persze rengeteg munkára volt szükség ahhoz, hogy a jelenlegi állapotába kerüljön.
– Viszonylag egyszerű a történet, a terület családi örökség. Körülbelül húsz esztendeje indult a munka, az apósom kezdte művelni a birtokot – emlékezett a kezdetekre Matus Ferencné, aki a Marianna éléskamrája név révén is ismertté vált. – Leginkább kukoricát vetett, de amellett telepített gyümölcsöket, például almát és szőlőt is. Sokat dolgozott, ráadásul a terület lejtésével is meg kellett küzdenie. Ásóval, lapáttal, kapával elhordta a fél domboldalt, teraszokat alakított ki, hogy a birtokot használhatóvá tegye.
Így is történt, szívesen dolgoztam, bár – kis túlzással – az elején még azt sem tudtam, hogy a kapa melyik végét kell fogni. Persze a sok tanulás, utánanézés és olvasás, no és persze az időközben megszerzett tapasztalatok megtették a hatásukat. Bevallom, nem volt könnyű a helyzet, már csak azért sem, mert Dunaújvárosban éltünk, dolgoztunk, a birtok pedig mintegy hetven kilométernyire van a várostól. Ettől függetlenül minden szabadidőnket, szabadnapunkat itt töltöttük. Nagyon megszerettem ezt a munkát, szerelemmé vált. Egyszer, mikor a férjem megemlítette az eladását, rögtön mondtam neki, hogy az válóok lenne…
Az 1774 négyszögöl nagyságú birtok szerkezete az évek alatt teljesen kialakult. Mindennek megvan a helye, és házat is épített rá a házaspár. De van már pincéjük és présházuk is.
– Hogy mi mindent termelek? Inkább azt kérdezze, hogy mit nem – mondta nevetve Matus Ferencné. –
A paprikától a burgonyáig, az almától a csemegeszőlőig. Mindezen kívül megtalálhatók különlegességek is. A területünk agyagos, sokan mondták, hogy ezen nem terem meg a dinnye. Na, ez butaság, csodálatos a termés.
Olyan ez a birtok, mint egy hatalmas éléskamra, ha valaki benéz, mindent megtalál, amire szüksége van.
Matus Ferencné nem piacra termel, elfogynak a megtermelt javak a családon belül is.
– Óriási családom van, s nyugodtan mondhatom, hogy mindenki imádja az általam termelt zöldségeket, gyümölcsöket, s mindazt, amit feldolgozok. A gyermekeim, keresztgyermekeim, a barátaink egyaránt szívesen viszik, fogyasztják a dolgaimat. Tisztában vannak vele, hogy egészségesek, és persze finomak, ízletesek.
– Nyugdíjas vagyok, időm tehát akad arra, hogy a kertben elvégezzem a munkákat. De hát a kert hatalmas… Az ismerőseim azt mondják, hogy tele vagyok energiával, s ez így is van. Hajnalban kelek, s irány a kert. De azt is hozzá kell tennem, hogy este hét és fél nyolc körül már alszom. Egészen addig jövök-megyek, a férjem sokszor mondja: hagyd már abba! A múltkor például háromezer szál paprikát kellett elültetnem, ami nem kis mennyiség. Reggel fél hatkor nekiálltam, ültettem, ültettem. A férjem már rámszólt, hogy elég, fejezzem be. Folytattam persze a munkát, mert tudtam, hogy nekem ezt meg kell csinálnom, mert még egyszer nem állok neki. Aztán sikerült az utolsó szálig elültetnem a palántákat. Azért azt hozzáteszem, hogy dombvidékről van szó, így a birtokon való séta sem könnyű. Hetven lépcsőt megtenni naponta többször, bizony több mint egy sima edzés.
