– sőt volt, hogy fákról lógatták le –, majd igen korán megjelentek a kimondottan a méhek számára épített kerti épületek, amelyek kezdetben nyitottak voltak, eleinte csak mint dőlt és védett kerítés a kasok körül – méhszín vagy méheskert –, majd könnyűszerkezettel, nádból vagy deszkából, középütt nyitottak, csak egy-egy támfallal és tetővel rendelkeztek. Aztán akár többszintesek is, hogy a kasokat például egymás fölé is tehessék, s így kis helyen több méhcsaládnak is esőtől, naptól és széltől védett helyet biztosítsanak. Később pedig megjelentek a zárt méhesek vagy méhesházak is.
Az első ilyen méhes költői leírását Vergiliusnál, a legnagyobb európai költőnél találhatjuk. PUBLIUS VERGILIUS MARO (Kr. e. 70–19) a folyamatos háborúskodásokból kiábrándulván, Augustus császár felkérését és Maecenas támogatását maga mögött tudván, olyan költői művet alkotott, amely megpróbálta az embereket a jóra, az életre, a bölcsességre, a szorgalmas munkára és a derűs életörömre ösztönözni. THEOKRITOSZ, az egykori alexandriai költő nyomán, eleinte pásztorok beszélgetéseit írta meg, ezek voltak az Eclogák, amelyek a magyar olvasók számára főleg Radnóti Miklóstól lehetnek ismerősek.
Különösen keserűen ismerős lehet ez egy olyan korban, amikor az egész bolygó élővilágát fenyegeti már a városiasodás, az ipar, a környezetrombolás. Vergilius ehhez az ógörög költői hagyományhoz nyúlt, ám a római észjárás praktikumot előnyben részesítő józansága felől, s nagy művében, a Georgicában, a földműveléséről szóló verses munkájában vitte tökélyre. Lucretius A természetről és Varro A mezőgazdaságról szóló munkáit használta szakmai forrásnak, s a polgárháborús időkben megkezdett költeményét tíz esztendőn át írta, Kr. e. 37-től. A Georgica négy nagy énekből áll, az elsőben a földművelésről ír, a másodikban a szőlő és a fák gondozásáról, a harmadikban az állattenyésztésről és külön könyvet, a negyediket szenteli a méhészetnek.
Ha lenne újra érdemi méhészeti oktatás hazánkban, Vergilius Georgicájának értő olvasását külön gyakorlattá tenném, nemcsak a méhek költői szemléletének elsajátítása végett, nemcsak azért, hogy lássuk, melyek voltak a nagy költő érdekes és jó meglátásai, s mik voltak a kor biológiai nonszenszei és tévedései, hanem mert a világirodalom kétségtelen remekművéről van szó, olyan hegyormáról, amelyet igen nagy pazarlás nem megmászni, vagyis egyszerűen elolvasni és szellemi horizontunk részévé tenni, különös tekintettel arra, hogy méhekről is szól, és mi méhekkel foglalkozunk.
Szegedi egyetemista éveim alatt könyvet írtam az Árkádia-mítoszról, s benne Theokritosz és Vergilius szerepéről; e kézirat mára elveszett, talán nem is kár érte. De már akkor éreztem, hogy a világirodalomban igenis vannak olyan költők és műveik, akik a jó élettel és a jó élet megteremtésével foglalkoznak, akiktől nemcsak lehet, de érdemes is tanulni. Vergilius és életműve ilyen, ám huszonöt esztendővel egyetemi tanulmányaim után már látom, hogy Vergilius a méhest nem véletlenül választotta külön a többitől.
Vergilius, mint költő, mint gyakorló méhész, a méheket szemlélve és a méhekről szólván azt mondja, hogy:
„Némely bölcs ily példán s ily látványon okulva
Azt hiszi, minden méh az igen finom isteni lélek
Egy-egy kis szikrája, hiszen minden csupa isten:
Nézd a magas mennyet, habözön színét, vagy a földet;
Nyáj, barom és ember, valamint a vadállati csordák,
És ami csak születik, mind néki köszönheti létét;
Hogyha feloszlik a test, ide tér meg idővel a lélek,
Mely soha meg nem hal, hanem élve nyilall a magasba
S fenn az egek boltján csillag lesz újra belőle.”
(Vergilius: Georgica. IV. könyv.
Fordította Lakatos István)
Vagyis azt mondja a költő, hogy a méhekben megpillanthatjuk a világ lelkét, az anima mundit, azt, amiből minden élő keletkezik, és amibe minden élő visszatér. A latin Rómában – különösen vidéken – úgy gondolták, hogy a méhek szállítják a nagy körforgásban a holtak lelkét, hogy a méheknek egyszerre van közük a földhöz és az éghez, ezért is szentelt hangsúlyosan külön részt a mezőgazdaság nagy eposzában a méhészetnek Vergilius.
„És éppen ezért az anima mundiért és különleges intelligenciájukért alakul ki igen szoros kapcsolatuk a méheknek az emberi lélekkel” – vallja HAARHOFF, s megjegyzi, hogy az ősi hitvilágok szerint a méhek felismerik az embert, szervezettek, kommunikálnak és kapcsolódnak, gyógyítják a bolygót a beporzás révén, s gyógyítják az embert a mézzel, bölcsességre és a szónoki képességre tanítanak, végül pedig folyamatosan kapcsolódnak a világlélekkel, és ezáltal szorosan összefüggenek a földre születő és eltávozó lelkekkel (T. J. Haarhoff: The bees of Virgil. Greece and Roma. Vol. 7. No. 2. 1960., 168. o.)
Így tehát már az ókori Rómában láthatjuk, hogy míg Columella főleg praktikus szempontokat mutat a méhes elhelyezését, építését, alkalmazását illetően, addig Vergilius valami egészen másról beszél, mégpedig arról, hogy a méhes alkalmas lehet arra, hogy általa az ember újra – még életében – kapcsolódjon a világlélekkel.
Weiner Sennyey Tibor
költő, író, méhész
A sorozat korábbi részei:
