Szerző: Rostási Nikolett

Az Andi Édeskertje nemcsak palántákat, gyümölcsöket és házi finomságokat kínál, hanem egy kitartással felépített, napfény érlelte világot is, ahol minden termék mögött személyes történet és valódi munka áll.

Urhegyi Andrea története nem egy klasszikus mezőgazdasági családból indul, hanem a városi létből vezet vissza a természetbe. Miskolcon született, tipikus kulcsos panelgyerekként nőtt fel, ahol a hétköznapokat inkább a betondzsungelben töltötte.

– Nem rohant senki, nem szólt a városi zaj, helyette tűz pattogott a szalonnasütésnél, családi beszélgetések töltötték meg az estéket, és valahogy minden egyszerűbbnek tűnt. Volt ott egy kis konyhakert, gyümölcsfák hajoltak a fejünk fölé, bokrok között bújtunk el gyerekként, és észrevétlenül tanultuk meg, hogyan működik a természet. Anyukám szörpöket, lekvárokat, befőtteket készített, természetes volt, hogy ott állunk mellette a konyhában a testvéremmel, kevergetünk, kóstolunk, segítünk. Akkor még nem gondoltam, hogy ez egyszer meghatározza az életemet – meséli Andrea.

Nem csak munka, valódi öröm

A kert szeretete azonban nem tűnt el a felnőtt évek során sem. Bár Andrea több területen is kipróbálta magát – volt pedagógus, dolgozott gyárban, jelenleg pedig úszómester –, a földhöz való kötődése mindvégig megmaradt.

Mindig volt valami kis kert az életében, még ha csak albérletekhez tartozó apró terület is. De amikor Enyingre költözött, tudtam, a terület nagyságából adódóan lehetősége lett komolyabban foglalkozni a veteményezéssel. Annyit szeretett volna termelni, ami neki és a családjának elegendő. Aztán ahogy telt az idő, évről évre egyre bátrabban növelte a mennyiséget.

– Életutam alakításába az is közrejátszott, hogy a családunkban nem volt hagyománya az ajándékozásnak. Helyette valami sokkal személyesebb vette át a helyét: egy-egy üveg saját készítésű lecsó, szörp vagy lekvár. Ezeknek mindig nagyobb volt az értéke, mint bármilyen bolti ajándéknak.

Nemcsak a friss terményekből, hanem a feldolgozott finomságokból is. És ekkor történt valami érdekes: egyre többen kezdték kérdezni, hogy nem adnék-e el belőle. Eleinte csak mosolyogtam rajta, majd jobban elgondolkodtam a kérdésen. Egy ponton vettem egy nagy levegőt, és belevágtam.