Készül még itt kecskesajt, fenyőrügyszirup, bivaly­kolbász és sonka is, valamint a jövőben bivalytejből mozzarella és még sok minden más is.

A dombról nyíló házikó falára fajárom van akasztva. Géza, a fiatal állattenyésztő mérnök ökörfogatban gondolkodik, ha majd ott tartanak az idomításban a bivalyokkal, akik heten vannak jelenleg. Négy fiatal és egy idős bika két tehénnel. A tanyán lakik még hét ló, vannak tyúkok, egy kisebb háremnyi magyar parlagi kecskegidákkal, valamint négy racka a fű karbantartására.

A hűvös házikóban először a kantárokat látom meg a kopasz padló fölé akasztva, balra pedig nyergek a múlt századból. Az ablakban fenyőrügyszirup készül befőttes­üvegben. Rétegenként rakták a rügyeket, cukorral váltva.

– A fenyőrügy magas C-vitamin-tartalma révén erősíti az immunrendszert, és nyákoldó hatása miatt javasolják megfázásra, köhögésre – mondja a huszonhárom éves Lili, miközben cickafarkos keksszel és hibiszkuszteával kínál. A tea és a keksz elköltése után Lilivel és a zománcos vödörrel elmegyünk megfejni a négy magyar parlagi anyakecskét. Átlagosan másfél liter tejjel lehet számolni egyedenként, ami az öt kecskével számolva napi nyolc liter. Ebből a mennyiségből naponta egy kiló sajt készül, ami elég kettejüknek és a családjaiknak.

Miközben megtelik a vödör a kézzel kifejt tejjel, Lili azt meséli: ő már ötévesen tudta, hogy nem akar szemetet termelni maga után.

– Ilyen „city nomád” lány voltam kiskorom óta. Ez talán a lázadásom része volt a szüleim ellen, akik nem spóroltak, sőt inkább pazaroltak. – Később hozzáteszi:

Lili elkezdte levelezőn a természetvédelmi mérnök alapképzést, de egy év után belátta, jobb hatással van rá, ha marad a tanyán, mint diplomával a kezében máshol. Miközben ezeket meséli, hozzám simul Barka, aki míg nem lett gödölyéből anya­kecske, követte őket mindenhova: télen galagonyát szedni, nyáron tereplovagolni. A galagonyát teába gyűjtik, a cickafarkot süteménybe, a papsajtot pedig a salátához.

Miközben Lili a tejet szűri, a mudiról, Samuról beszélgetünk. A fekete-cifra színű, fél szemére kék, közepes testű kutyát nem kellett megtanítaniuk a terelésre.

– Igyekszünk olyan állatokat tartani, amiknek itt a tanyán ki tudjuk elégíteni az ösztöneiket – mondja Géza arról, hogy ez a terület egy mudinak pont elég, de egy sinkának már kevés lenne.

Van pázsitfüves rét, cserjés galagonyabokrokból, sommal és a ringló minden árnyalatával, illetve ligeterdő két váltakozó vízállású patakkal, ahol a bivalyok hűthetik és „panírozhatják” testüket sárral. Ez a leghatékonyabb módszer a legyek ellen és a legtermészetesebb közege ennek a fajnak. Lili azt meséli, a tavalyi aszályban talicskával hordta le nekik a sarat és kente be őket.

A sásos rétet dombokon nőtt nyárfák, a mélyebben fekvő területeken fűzfaerdők váltják. A szintkülönbségeket járva, a bivalyok koptatják a patájukat, ezért körmölni csak ritkán kell, bár itt azt is simogatva végzik, mint a taglózást. Mert amikor lesétálunk a ligetek szűrte déli fényekben legelő fiatal bikákhoz, megértem, miért mondták nekem az előbb, hogy szelíd állattal az élet is könnyebb. Ezek az állatok nemcsak hogy engedik, igénylik is a simogatást. Lili azt mondja, főként oldalt szeretik a pofájukon. Az is több tenyérnyi, mint a homlokcsont, amire vastag zselés-kocsonyás réteg rakódott, ezért taglózzák őket a tarkójukon. Géza és Lili évi két borjút nevelnek, és a másfél éves korban végzett vágást szertartásnak tekintik.

– Mindketten az állatok felé fordultunk az emberektől, ezért nagyon nehéz levágni őket – mondja Lili, majd Géza folytatja: Ugyanakkor haszonállat, ezért ha levágjuk, nem adjuk el holmi pénzért. Megtartjuk magunknak, a családunknak és a barátainknak.

Emellett részt vesznek egy tanyaközösségben, ahol azonosan gondolkodó önellátó családokkal cserélnek bivalyhúst palántára, mézre vagy más élelmiszerekre.