A kelkáposzta hullámos levélfelületének, és emiatt viszonylag laza fejszerkezetének köszönhetően általában nagyon jól megbirkózik a hideggel, amit az is bizonyít, hogy néhány hagyományos fajta egyedei csekély takarással akár befejesedve, lábon is átteleltethetők, így a kertben „tárolhatók”, s télen fagymentes napokon kényelmesen szedhetők. Ha van tárolóhelyünk, akkor biztonságosabb (különösen az új hibridek esetében) a fejes káposztával egy időben, vagy maximum november közepén betakarítani.
A leveles kel és a bimbós kel a hó alól is szedhető, lábon is átteleltethető. A leveles kel télállóságát több díszkáposztaként ismert fajta is bizonyítja, amelyek egész télen szépen díszlenek a parkokban. A leveles kelt egyébként a nyár második felétől folyamatosan szedhetjük, alkalmanként tövenként egy-három levelet eltávolítva, s ezt télen is folytathatjuk. A bimbós kel betakarítása (mivel oldalrügyeit szedjük, amiknek kifejlődéséhez „felnőtt” növényekre van szükség) mindenképpen őszre esik, a legrövidebb tenyészidejű fajták ültetéstől számítva 80-90 nap után szedhetők először, míg a kései fajtáknál akár 160 napot is várnunk kell.
Ehhez a hajtáscsúcsot el kell távolítani. Ha folyamatos téli szedést szeretnénk, akkor a hajtáscsúcsot épségben hagyva, maguktól is megjelennek és ütemesen fejlődnek az oldalrügyek, amelyek közül mindig a legalsók a legfejlettebbek. A téli szedéshez kesztyűt kell használnunk, hogy az ujjunk melegétől ne kapjanak hirtelen meleget a fagyott vagy áthűlt kelbimbók. Ehhez a legjobb, ha viszonylag vastag kesztyűt választunk, vagy egy gumikesztyűt és textilkesztyűt is felhúzunk a kezünkre. A leszedett kelbimbók tárolására a többi káposztaféléhez hasonlóan maximum 2 °C-os hőmérséklet ajánlott.
