Amikor tavasszal elvetjük az apró magvakat, hajlamosak vagyunk túl sűrűn szórni őket – vagy azért, mert félünk, hogy rosszul kelnek, vagy egyszerűen azért, mert az apró magvakat nehéz pontosan adagolni. Amikor aztán a kis magoncok sűrű, zöld szőnyegként lepik el az ágyást, eljön az egyelés, vagyis a ritkítás ideje.

Mit jelent pontosan a ritkítás és az egyelés?

A ritkítás és az egyelés lényegében ugyanazt a kertészeti munkafolyamatot takarja, a túl sűrűn kikelt növényállomány ritkábbá tételét a fejlődési szakasz korai fázisában. A kifejezés onnan ered, hogy a sűrű sorokból kiszedegetve a felesleget, a megmaradó növényeket „egyesével”, a számukra optimális távolságra hagyjuk meg.

Ezt a munkát általában akkor kell elvégezni, amikor a növények már kifejlesztették az első egy-két valódi levelüket (a sziklevelek után megjelenő, a fajra jellemző formájú leveleket). Ilyenkor a leggyengébb, satnyább vagy rossz helyen növekvő egyedeket óvatosan kihúzzuk, vagy a talaj felszínénél lecsípjük, hogy a legerősebb, legéletrevalóbb palánták maradhatnak meg a földben,, és ezeknek legyen elég tere.

A megfelelő térállás fontos

A megfelelő térállás biztosítja, hogy minden egyes növény hozzájusson a fejlődéséhez szükséges három legfontosabb erőforráshoz: a fényhez, a vízhez és a tápanyagokhoz. Ha a növények ideális távolságra vannak egymástól, a gyökérzetük kényelmesen szétterülhet a talajban anélkül, hogy a szomszédos növény elszívná előle a nedvességet. A föld feletti részek pedig elegendő napfényt kapnak a fotoszintézishez, ami a dús levélzet és a jó termés alapja. Ráadásul a megfelelő térközű állományban a levegő is jobban jár, ami a gombás és bakteriális betegségek megelőzésének a legegyszerűbb módja.

Mi történik, ha túl sűrűn vagy túl ritkán vannak a növények?

Amikor elmarad a ritkítás, és a növények túl sűrűn maradnak, ádáz harc kezdődik a túlélésért. Mivel nem jut nekik elég fény, a hajtások megnyúlnak, vékonyak, erőtlenek és „fonalasak” lesznek. A gyökérzöldségek (például a sárgarépa vagy a retek) nem tudnak megvastagodni, így a szezon végén csak ceruzavékony, fás, használhatatlan gyökereket kapunk. A sűrű lombozat alatt a hajnali harmat vagy az öntözővíz nem tud felszáradni, a fülledt, nedves mikroklíma pedig ideális a gombabetegségek és a meztelencsigák számára. Végül a sűrű állomány satnya, íztelen és piacképtelen termést eredményez.

A túl nagy üresen maradt földfelületeken a napfény hatására a talaj gyorsan kiszárad és kicserepesedik. Ezt a szabad teret a gyomnövények azonnal kihasználják, így a ritkítás elmaradása helyett a folyamatos, fárasztó gyomlálással kell szembenéznünk. Bizonyos fajoknál, például a káposztaféléknél, a túl nagy élettér miatt a fejek óriásira nőhetnek, de a szövetek lazák, szivacsosak lesznek, és a termés íze, valamint eltarthatósága is romlik. A túl ritka állományban szeles időben a növények könnyebben kidőlnek.